VILÁGSZÉP NÁDSZÁLKISASSZONY

Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, az Óperenciás-tengeren is túl, de
még az üveghegyeken is egy sánta arasszal túl, volt egyszer egy király s annak két fia.
Az idõsebbik fiú, ahogy egy kicsit fölcseperedett, s kiserkedett a bajusza, feleségül vett
egy szép királykisasszonyt, de a kisebbiket hiába biztatta az édesapja, azt mondta,
hogy õ addig meg nem házasodik, míg kerek e világon a legszebb királykisasszonyt meg nem
találja.
—No, azt keresheted — mondta a bátyja —, mert a legszebb királykisasszonyt én
vettem feleségül.
—Hiszen szép a feleséged — mondotta a királyfi —, de nem hiszem, hogy még szebb
ne volna ezen a világon.
Hallja ezt a beszédet a kisebbik fiú fölnevelõ dajkája, s amikor az idõsebbik
királyfi továbbment, azt mondta a kicsi királyfinak:
—Bizony jól mondottad, hogy van ezen a világon a bátyád feleségénél szebb
királykisasszony. Csakhogy sem a bátyád, sem a felesége nem árulják el neked, mert
az a világszép királykisasszony a te bátyád feleségének a húga.
—No bizony, ha az, megyek is utána.
—Megállj csak, fiam — mondja az öregasszony —,
nem találod meg azt az apja házában. El vagyon az rejtve egy nádszálban. Hallottad-e
hírét a Fekete-tengernek? Feketetengernek a hetvenhetedik szigetjén vagyon három
nádszál, a középsõben van a világszép királykisasszony, a két szélsõben a két
szobalánya. De ezen a szigeten olyan nagy sötétség van, hogy a kardodat
felakaszthatod rája. Aztán, ha odatalálsz is, egy vén boszorkány õrzi a három
nádszálat, s jobban vigyáz rájuk, mint a két szeme világára, mert csak addig ég az
élete gyertyája, amíg valaki ezt a három nádszálat le nem vágja. Hiszen a királyfinak
se kellett egyéb, felnyergelte legjobbik lovát, s indult még aznap, hogy felkeresse a
világszép Nádszálkisasszonyt. Ment hetedhét ország ellen, estére kelve betért egy
rengeteg nagy erdõbe, rengeteg nagy erdõben egy kicsi házikóba. Nem lakott ott más,
csak egy öregasszony. Köszön az asszonynak illendõképpen, fogadja az is
nemkülönben, s kérdi:
—Ugyan hol jársz itt, fiam, ahol a madár sem jár?
—Világszép Nádszálkisasszonyt keresem, aki a
Fekete-tenger hetvenhetedik szigetjén egy nádszálba vagyon elrejtve. Ugyan bizony,
hallotta-e a hírét?
—Sem hírét, sem nevét nem hallottam, édes fiam, de túl a hegyen, kerek erdõ aljában
lakik a néném, az talán hallotta hírét. Hé, Mici, hopp elé a sutból! — szólott a
macskájának. — Igazítsd útba ezt a legényt.

Kiszökött a macska a sutból, s a királyfi ment utána. Mire pitymallott, megtalálta a
másik öregasszonyt is. Elémondja, hogy mi jóban jár. Hallgat, hallgat az öregasszony,
mintha erõsen gondolkoznék, s aztán mondja:
—Hej, fiam, nem érsz te soha oda világon való életedben, ha olyan paripát nem
szerzesz, amely sárkánytejet szopott, égõparazsat evett, s tûzlángot ivott. De nini, mi
van a fejeden? Ihol, három aranyhajszál, ezt a három aranyhajszálat
kihúzom a fejedbõl, adok hozzá egy kilincsmadzagot. Mikor aztán kiérsz erre meg
erre a magas hegyre, ott a madzaggal csapd meg a három aranyhajszálat, s egyszeribe
elébed toppan a táltos paripa. Kihúzta az öregasszony a királyfi fejébõl a három
aranyhajszálat, odaadja a kilincsmadzagot, megköszöni a királyfi, s meg sem áll, míg
annak a magas hegynek a tetejére nem ér. Ott megcsapja a kilincsmadzaggal a három
aranyhajszálat, s ím, halljatok csudát! — ég, föld megrendül, száll a levegõégbõl nagy
erõs vágtatással egy aranyszõrû ménes, aranyszõrû ménesbõl kiválik egy paripa,
szakad a láng a két orrlikán, s nyerít hármat egymás után, hogy megcsendül-bondul
belé az egész világ, s csak elejébe toppan a királyfinak:
—Itt vagyok, kicsi gazdám!
De hallgassatok csak ide, mi lett a madzagból! Szép, aranyos kantár, hogy csak úgy
ragyogott, hogy csak úgy tündökölt.
—No, kicsi gazdám, hogy menjek? Úgy-e, mint a szél, vagy úgy, mint a madár? Vagy
még annál is sebesebben, úgy, mint a gondolat?
Mondotta a királyfi:
—Mint a gondolat, édes lovam.
—Jól van, jól, kicsi gazdám, tudom én, mi a szíved szándéka. De addig hiába
megyünk a Fekete-tenger hetvenhetedik szigetére, amíg meg nem jártuk a Napnak
fényes pitvarát, s onnét egy égõ sugarat el nem hozunk.
Nekiereszkedik a táltos a levegõnek, felszáll, mint a madár, aztán nekivág, hasítja a
levegõt, vágtat, mint a gondolat, s egy jó szempillantás sem telt belé, megérkeznek a
Föld kapujához. Az ám, csakhogy a Föld kapujában két farkas állott istrázsát, s azt
mondták, hogy addig be nem eresztik a
kapun a királyfit, amíg két font húst nem ad a lovából. Gondolja a királyfi, bizony,
nem adok én a lovam húsából, inkább adok a magaméból. Kivette a zsebébõl csillagos
bicskáját, kanyarított a combjából két font húst, odavetette a farkasoknak.
—Most már mehettek — mondták a farkasok. Repült a táltos, s ím, jóformán be sem
hunyta a szemét a királyfi, megszólal a táltos:
—Nyisd ki a szemedet, kicsi gazdám, itt vagyunk a Napnak fényes pitvarában.
Leszáll a királyfi, s hát ott a Nap pitvarában van egy aranykád, aranykádban tûzfürdõ
— megfürdött abban, gyémántszegen aranytörülközõ — abban megtörülközött,
ezüstpolcon aranyfésû — azzal megfésülködött, s vala ottan egy talpig tükör, odaállott
s nézegette magát. De, uram, teremtõm, halljátok csak, mi történt! Kijön a pitvarba
egy haragos öregember, bizonyosan a Napnak a szolgája, meglátja a királyfit, amint
nézegeti magát a tükörben, nagy mérgesen ráfúj, kerekedik rettentõ nagy szélvész, s
úgy elfújja lovastól, mindenestõl, hogy hetvenhétezer mérföldig sem ért földet a
talpuk. Akkor meg leestek, olyan sötét lyukba, hogy sem eget, sem földet nem láttak.

Hej, búnak ereszkedik a királyfi! Azt hitte, hogy soha, míg ez a világ s még két nap,
meg nem látja az áldott fényes napot, nemhogy annak egy sugarát a Fekete-tenger
hetvenhetedik szigetére vihesse. Csúszva-mászva tapogattak elébb-elébb, hol kígyóra,
hol békára léptek, s mikor vagy hét
nap s hét éjszaka eltelhetett, akkor értek egy nagy vaskapuhoz. Na, ide ugyan
elcsúszhattak-mászhattak, mert itt meg egy százfejû sárkány állott istrázsát. Az ugyan
által nem ereszti a kapun.
Sóhajtozott, tûnõdött a szegény királyfi, hogy most már mit csináljon. Tapogatott erre,
tapogatott arra a kezével, hátha másfelé mehetne, s ím, egyszerre valami pálcácska
akad a kezébe. Az ám, nem pálca volt ez, hanem furulya. Nagy bújában, bánatjában
belefújt a furulyába, s hát az olyan szépen
szólt, hogy annál az angyalok se muzsikálhatnak szebben. S mit gondaltok, mi történt?
Az történt, hogy a százfejû sárkány szépen lefeküdött a földre, egy feje sem mozdult
meg, úgy hallgatta a furulyaszót. De bezzeg nekibátorodott a királyfi is, s a vaskapun
szépen kisétált.
Hát ahogy keresztülment a vaskapun, nyiladozni kezd a sötétség, s mit látnak szemei?
Jön elébe egy szépséges leány, aki nem vala más, mint maga a Hajnal, a Napnak
legszebb s legkedvesebb leánya. Hogy történt, mint történt, én bizony nem tudom, úgy
láttam, mint ma, elég az, hogy megtetszett
Hajnalnak a királyfi, maga mellé ültette az õ szárnyas lovára, s vitte hetedhét ország
ellen, emberi szem nem látta gyönyörûséges szép tartományokon keresztül. Elõször
levitte a rézerdõbe. Ott dolgoztak a Nap favágói, vágták, döngették a fákat, rakták a
szekerekre, s vitték a Nap konyhájára. Innét vitte az ezüsterdõbe. Ottan ezüstmadarak
énekeltek szebbnél szebb dalokat, s az ezüstfák háromszor egymás után szépen
meghajoltak Hajnal elõtt. Ezüsterdõbõl az aranyerdõbe vitte.
Csengett is az az aranymadarak énekétõl, s Hajnal elõtt a fák háromszor egymásután
szépen meghajoltak. Ennek az aranyerdõnek a közepén volt a Hajnal kertje, ennek a
kertnek a közepén a Hajnal gyémántpalotája, s ahogy megérkezett Hajnal,
összegyûltek mind a ragyogó csillagok,
azután intett Hajnal, leszállott a levegõégbõl bíboros fellegkocsi, bíboros
fellegkocsiban volt az aranylóca, arra ült a királyfival, s azután úgy szállottak feljebb,
feljebb, mígnem
fölértek a Napnak fényes pitvarába. Ottan kiválasztott Hajnal egy sugarat, szépen
belefonta a királyfi hajába, s mondotta:
—Na, királyfi, most már mehetsz, megtalálod világszép Nádszálkisasszonyt.
S ím, abban a szempillantásban, honnét, honnét nem, ott terem a királyfi táltos
paripája, fölpattan rá, s vágtattak hetedhét ország ellen, a Fekete-tenger felé. Hanem
egyszer csak megszólal a táltos, s mondja:
—Hallod-e, kicsi gazdám, mindjárt ott leszek a Fekete-tenger hetvenhetedik szigetén,
de jól vigyázz, úgy vágj a három nádszálhoz, hogy egyszerre vágd le, mert különben
vége az életednek. Azt a három nádszálat pedig fel ne hasítsd, míg valami vízhez nem
érünk, mert ha vizet nem tudsz adni nekik, szemed láttára szörnyethalnak mind a
hárman. Hét nap s hét éjjel vágtatott a táltos, akkor értek a
Fekete-tenger hetvenhetedik szigetére. Na, ez a sziget csakugyan olyan sötét volt,
hogy a királyfi felakaszthatta volna rá a kardját. De a királyfi levette a süvegét,
megvillant a hajába font napsugár, s lett egyszerre ragyogó világosság. Hát csakugyan
ott van a sziget közepén három nádszál, s amint a
királyfi odaér, a három nádszál szépen meghajlik elõtte, pedig szellõ sem fújt.
Kirántotta a kardját a királyfi, megsuhintotta, s egy csapásra tõbõl levágta mind a
három nádszálat. S ím, a három nádszál tövébõl fekete vér bugyogott ki, s valami
keserves jajgatás hallatszott a földbõl. Az a fekete vér a vén
boszorkány vére volt; a keserves jajgatás az õ jajgatása volt. No, ez ugyan nem árt
senki léleknek, bátran visszaindulhatott tõle a királyfi. Szépen az ölébe fektette a
három nádszálat, s mondotta a lovának:
—No most, édes lovam, vigy az én hazámba; rég nem láttam apámat, anyámat.
Vágtatott a táltos hetedhét ország ellen, a királyfi meg csak nézte, nézegette a három
nádszálat, szerette volna felhasítani, hadd lássa, csakugyan leány van-e bennük. Hátha
csak hiába idebolondították a Fekete-tenger hetvenhetedik szigetére. ó bizony elõvette
csillagos bicskáját, felhasított egy nádszálat, s kiesett belõle egy gyönyörûséges szép
leány, világszép Nádszálkisasszony egyik szobalánya. Az volt az elsõ szava:
—Vizet, vizet, mert mindjárt meghalok!
De csak most ijedt meg igazán a királyfi! Adott volna vizet, de nem volt sehol. Egy jó
szempillantás sem telt belé, meghalt a leány, a két nádszálból pedig keserves sírás
hallatszott. A szegény leányt siratták bizonyosan. Búsult a királyfi, majd felvetette a
búbánat. Költögette a leányt, ébresztgette, de hiába, nem ébredt fel. Leszállott a
lováról, sírt ásott a kardjával, s eltemette.
Aztán mentek tovább, s az ördög szállott-e belé, vagy mi, a jó isten tudja, felhasította a
másik nádszálat is. Éppen úgy járt, mint elõször. Nem tudott vizet adni neki, s a
világszép Nádszálkisasszonynak meghalt a másik szobalánya is. No de most
megfogadta a királyfi, hogy a harmadik nádszálra vigyáz, mint a szeme világára. Hogy
azt addig fel nem hasítja,
míg valahol forrásvízhez nem érnek. Hej, pedig úgy szerette volna látni a világszép
Nádszálkisasszonyt! De amerre mentek, mindenütt szörnyû nagy pusztaság volt. Nem
láttak
egy csepp vizet, majd meghaltak a nagy szomjúságban. Hanem egyszerre csak
leszállott a táltos a levegõégbõl, éppen egy forrásvíz mellé.
—No, édes kicsi gazdám, most felhasíthatod a nádszálat.
De elébb meríts vizet a süvegedbe.
Telemeríti süvegét a királyfi, aztán szépen felhasítja a nádszálat, nehogy megsértse a
világszép Nádszálkisasszony gyönge testét, ím, csak kipattan a nádszálból egy olyan
szépséges szép leány, amilyent még emberi szem nem látott. Ott mindjárt egymás
nyakába borultak.
—Te az enyém, én a tied, ásó, kapa s a nagyharang válasszon el minket.

Aztán felültek mind a ketten a táltos paripára, s a táltos egyet ugrott, kettõt szökött,
leszállott a királyfi apjának az udvarába.
Ott ült éppen a király a palota tornácában, ott ült az idõsebbik fia is, s a menye is, de
bezzeg volt álmélkodás! Már e1 is siratták a királyfit, nem hitték, hogy valaha lássák.
S íme, megkerült. Elhozta a legszebb királykisasszonyt kerek e világon. Örült az öreg
király, s mit csináljon a fia meg a menye,
örültek azok is. Csaptak lakodalmat, hét országra szólót, húzták a cigányok, járták a
legények s leányok, még ma is járják, ha ugyan bírják.
Itt a vége, fuss el véle!