mesezsák

Egy gyerek ment át az úton. Az úton feküdt egy kő. A gyerek felemelte és feldobta a levegőbe, az pedig leesett a bambuszcserje mellé. Amikor a gyerek elment mellette, megfogta a bambuszt, meghajlította és hagyta visszacsapódni. A bambusz felsóhajtott. A gyerek továbbment. "Ki vagy te?", kérdezte a bambuszcserje a kőtől. "Az égből jöttél?" "Én a kő vagyok", felelte a másik, "és nem az égből jövök, hanem a földről. A gyermek dobott fel a levegőbe." A bambusz tovább kérdezte: "Vannak gyerekeid?" A kő így válaszolt: "Nincs szükségem gyerekekre, mert nem kell meghalnom. Ez bosszantja az embereket. Jobb lenne, ha olyan lenne az életük, mint az enyém." A bambusz elgondolkodott, majd megrázta a fejét. "Az nem jó. Az emberi életnek olyannak kellene lennie, mint az én életem." "Neked meg kell halnod?", kérdezte a kő. A bambusz bólintott. Ide-oda lengett. Feltámadt a szél, csapkodta a bambuszcserjét. A bambusz lelapul...

Valamikor réges-régen volt Tibetben egy nagyon szegény vidék. Nem volt arrafelé se folyó, se jó termőföld, se virágok, se fák, se zöld fű. De még csak meleg sem volt azon a vidéken. Az emberek éheztek, fáztak, és nem tudták, milyen az: boldognak lenni. Ennek ellenére azt gondolták, valahol a világban biztosan létezik a boldogság. Az öregek úgy tartották, hogy a boldogság gyönyörű madár, és messze-messze keleten él, hófödte hegycsúcsokon. Amerre a madár száll, boldogság repül vele. Néhányan minden évben felkerekedtek, hogy megkeressék a madarat, de közülük senki sem tért vissza. Azt beszélik, a boldogság madarát három szörny őrzi, akik képesek megölni bárkit pusztán azért, mert szemtelenül viselkedik velük. Egyszer az emberek a nagyon bátor fiút, Vangcsiát küldték el, keresse meg a boldogság madarát. A falubéli lányok árpaborral kínálták, az anyák – a tibeti szokásoknak megfelelően – árpaszemeket szórtak a fejére, így kívántak szerencsés utat a legénynek. Vangcsia kelet felé vette útját...

Volt egyszer egy vízimolnár. Nagygazda volt. Ökre, vagyona, gazdasága rengeteg. Egyre csak gazdagodott, míg egyszer aztán, hogy s miért s miért nem, szerencsétlenség érte. Mindenféle vagyona elfogyott. Meg¬fordult a szerencséje. Mind szegényedett napról napra. Utoljára nagy adóssága lett. Már a malom nem tu¬dott annyit hajtani, hogy tudja fizetni az adósságot. Nem jutott már semmi a háztartásra. Erősen el volt ke¬seredve. Elkeseredésiben már nem tudott aludni se, éjszaka nem jött álom a szemére. Hát egyszer  egy hajnalban gon¬dolta, kimegy a friss levegőre, hátha aztán ha visszamegy, legalább el tud aludni. Kiment, ott a malom körül járkált le s fel, búsult erősen, amikor egyszer csak hallott valami locsogást a vízben. Hát látta, hogy a vízben úgy hánykolódik a hab. Uram, teremtőm, mit látott! Egy gyönyörűséges szép tündért! Dugta ki a fejét a vízből. S azt mondja neke a tündér: — Ó, te szegény molnár, el vagy szegényedve, pedig te gazdag voltál.  Sajnállak erősen, de kisegít...

  Azt mesélik, élt egyszer egy király meg egy királyné. Ennek a királynak meg ennek a királynénak hét lánya volt. A legkisebbiket úgy hívták, hogy Sfurtuna. Nagy háború tört ki, a háborút a király elvesztette. Megfosztották trónjától, és fogságba vetették. Miközben raboskodott, családja sorsa rosszra fordult. A királynénak ki kellett költöznie a palotából. Takarékosságból egy viskóban volt kénytelen meghúzni magát. Egyre rosszabbul ment a soruk. Olyan nyomorúságra jutottak, hogy csoda volt, ha akadt egy betevő falatjuk. Egy szép napon arra járt egy gyümölcsárus. A királyné behívta, szeretett volna venni egy kis fügét. Ahogy megvette a fügét, arra jött egy vénasszony és alamizsnát kért. –  Jaj, öreganyám! – szólalt meg a királyné –, adnék én neked annyi alamizsnát, amennyit csak akarsz, ha tudnék. De nem tudok, mert magam is szegény vagyok. –  Hogy lehet az, hogy szegény vagy? –  kérdezte a vénasszony. –  Jaj, öreganyám! Nem tudod, hogy én vagyok a spanyol király...

  Egyszer volt, hol nem volt, nem is messze innen volt, volt egyszer egy kút. A mező közepén álldogált egymagában, de soha nem volt egyedül. Hajnalban csorda kolompolása ébresztette, a bivalyok érkeztek hozzá vízért. Aztán sorra jöttek a többiek is. Az őzek és a szarvasok kimerészkedtek az erdőből, hogy a kútnál ők is a szomjukat oltsák, és hamarosan a vaddisznók is megérkeztek vadmalacaikkal. A kút örvendezve várta őket, és büszke volt rá, hogy ilyen sok teremtményt tart jól a vizével. Szívesen hallgatta, mit beszélnek körülötte az állatok, és hogyan nevelik a vaddisznók az egymást lökdöső vadmalacokat. Olykor egy-egy vándor is megállt mellette, ivott a vizéből, majd hátát a kútnak döntve megpihent. A madarak is mindennap felkeresték, felröppentek a kút szélére, és elmesélték neki, hol jártak, mit láttak. A kút azonban nem szólt senkihez, csak állt a mező közepén és mosolygott. Egyszer az egyik tengelice egy magocskával a csőrében röppent a kútra, s amikor köszönésre nyitotta a cs...

Hajdanában, öreg időkben, élt egy hatalmas császár,   aki a díszes, szép ruhákat becsülte a legtöbbre a világon. Arra költötte minden pénzét, hogy szebbnél szebb ruhákban pompázhasson. Nem örült derék hadseregének, színházba sem kívánkozott, még kocsikázni sem akart az erdőben, ha új ruháját nyomban nem mutogathatta. Más-más ruhát öltött a nap minden órájában; ahogy más becsületes királyról mindig azt hallani: "Most éppen az ország dolgairól tanácskozik" - erről a császárról mást se mondtak: "Most éppen öltözködik." Vidám volt az élet a császár városában; odatódult messze földről a sok takács, szabó, szövőasszony. Egy nap aztán két csaló állított be a császári palotába. Azt mondták magukról, hogy takácsok, s olyan kelmét tudnak szőni, hogy a kerek világon nincs hozzá fogható. Nemcsak hogy páratlanul szép a színe meg a mintája, de van egy bűvös tulajdonsága is: akik méltatlanok a tisztségükre, vagy buták, mint a föld, azok előtt láthatatlanná válik a kelme....