mesezsák

Volt egyszer egy vízimolnár. Nagygazda volt. Ökre, vagyona, gazdasága rengeteg. Egyre csak gazdagodott, míg egyszer aztán, hogy s miért s miért nem, szerencsétlenség érte. Mindenféle vagyona elfogyott. Meg¬fordult a szerencséje. Mind szegényedett napról napra. Utoljára nagy adóssága lett. Már a malom nem tu¬dott annyit hajtani, hogy tudja fizetni az adósságot. Nem jutott már semmi a háztartásra. Erősen el volt ke¬seredve. Elkeseredésiben már nem tudott aludni se, éjszaka nem jött álom a szemére. Hát egyszer  egy hajnalban gon¬dolta, kimegy a friss levegőre, hátha aztán ha visszamegy, legalább el tud aludni. Kiment, ott a malom körül járkált le s fel, búsult erősen, amikor egyszer csak hallott valami locsogást a vízben. Hát látta, hogy a vízben úgy hánykolódik a hab. Uram, teremtőm, mit látott! Egy gyönyörűséges szép tündért! Dugta ki a fejét a vízből. S azt mondja neke a tündér: — Ó, te szegény molnár, el vagy szegényedve, pedig te gazdag voltál.  Sajnállak erősen, de kisegít...

  Azt mesélik, élt egyszer egy király meg egy királyné. Ennek a királynak meg ennek a királynénak hét lánya volt. A legkisebbiket úgy hívták, hogy Sfurtuna. Nagy háború tört ki, a háborút a király elvesztette. Megfosztották trónjától, és fogságba vetették. Miközben raboskodott, családja sorsa rosszra fordult. A királynénak ki kellett költöznie a palotából. Takarékosságból egy viskóban volt kénytelen meghúzni magát. Egyre rosszabbul ment a soruk. Olyan nyomorúságra jutottak, hogy csoda volt, ha akadt egy betevő falatjuk. Egy szép napon arra járt egy gyümölcsárus. A királyné behívta, szeretett volna venni egy kis fügét. Ahogy megvette a fügét, arra jött egy vénasszony és alamizsnát kért. –  Jaj, öreganyám! – szólalt meg a királyné –, adnék én neked annyi alamizsnát, amennyit csak akarsz, ha tudnék. De nem tudok, mert magam is szegény vagyok. –  Hogy lehet az, hogy szegény vagy? –  kérdezte a vénasszony. –  Jaj, öreganyám! Nem tudod, hogy én vagyok a spanyol király...

  Egyszer volt, hol nem volt, nem is messze innen volt, volt egyszer egy kút. A mező közepén álldogált egymagában, de soha nem volt egyedül. Hajnalban csorda kolompolása ébresztette, a bivalyok érkeztek hozzá vízért. Aztán sorra jöttek a többiek is. Az őzek és a szarvasok kimerészkedtek az erdőből, hogy a kútnál ők is a szomjukat oltsák, és hamarosan a vaddisznók is megérkeztek vadmalacaikkal. A kút örvendezve várta őket, és büszke volt rá, hogy ilyen sok teremtményt tart jól a vizével. Szívesen hallgatta, mit beszélnek körülötte az állatok, és hogyan nevelik a vaddisznók az egymást lökdöső vadmalacokat. Olykor egy-egy vándor is megállt mellette, ivott a vizéből, majd hátát a kútnak döntve megpihent. A madarak is mindennap felkeresték, felröppentek a kút szélére, és elmesélték neki, hol jártak, mit láttak. A kút azonban nem szólt senkihez, csak állt a mező közepén és mosolygott. Egyszer az egyik tengelice egy magocskával a csőrében röppent a kútra, s amikor köszönésre nyitotta a cs...

Hajdanában, öreg időkben, élt egy hatalmas császár,   aki a díszes, szép ruhákat becsülte a legtöbbre a világon. Arra költötte minden pénzét, hogy szebbnél szebb ruhákban pompázhasson. Nem örült derék hadseregének, színházba sem kívánkozott, még kocsikázni sem akart az erdőben, ha új ruháját nyomban nem mutogathatta. Más-más ruhát öltött a nap minden órájában; ahogy más becsületes királyról mindig azt hallani: "Most éppen az ország dolgairól tanácskozik" - erről a császárról mást se mondtak: "Most éppen öltözködik." Vidám volt az élet a császár városában; odatódult messze földről a sok takács, szabó, szövőasszony. Egy nap aztán két csaló állított be a császári palotába. Azt mondták magukról, hogy takácsok, s olyan kelmét tudnak szőni, hogy a kerek világon nincs hozzá fogható. Nemcsak hogy páratlanul szép a színe meg a mintája, de van egy bűvös tulajdonsága is: akik méltatlanok a tisztségükre, vagy buták, mint a föld, azok előtt láthatatlanná válik a kelme....

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon túl, az Óperenciás-tengeren innét, volt egyszer egy király. Szörnyű hatalmas volt ez a király, féltek a népek tőle, ha messziről látták, reszkettek tőle, mint a nyárfalevél. Ha ez a király egyet tüsszentett, kengyelfutók s lovas legények vitték hírét az egész országban, s aki nem mondta: "Adj' isten egészségére!", halál fia volt. Nem is akadt az egész országban, csak egy ember, ki nem mondta, hogy adj' isten egészségére. Ez a csillagszemű juhász volt. Nosza, megfogták a király emberei a csillagszemű juhászt, vitték a király színe elé, s jelentették: - Ihol, felséges királyom, ez a csillagszemű juhász nem akarja mondani, hogy adj' istenegészségére. Hej, szörnyű haragra lobbant a király! - Mit, te nem mondod, hogy adj' isten egészségemre?! - Dehogy nem mondom, felséges királyom, bizony mondom, hogy: adj' isten egészségemre. - Nem az egészségemre, hanem az egészségére. - Hiszen mondtam, felséges királyom, egészségemr...