Egy gyerek ment át az úton. Az úton feküdt egy kő. A gyerek felemelte és feldobta a levegőbe, az pedig leesett a bambuszcserje mellé. Amikor a gyerek elment mellette, megfogta a bambuszt, meghajlította és hagyta visszacsapódni. A bambusz felsóhajtott. A gyerek továbbment. "Ki vagy te?", kérdezte a bambuszcserje a kőtől. "Az égből jöttél?" "Én a kő vagyok", felelte a másik, "és nem az égből jövök, hanem a földről. A gyermek dobott fel a levegőbe." A bambusz tovább kérdezte: "Vannak gyerekeid?" A kő így válaszolt: "Nincs szükségem gyerekekre, mert nem kell meghalnom. Ez bosszantja az embereket. Jobb lenne, ha olyan lenne az életük, mint az enyém." A bambusz elgondolkodott, majd megrázta a fejét. "Az nem jó. Az emberi életnek olyannak kellene lennie, mint az én életem." "Neked meg kell halnod?", kérdezte a kő. A bambusz bólintott. Ide-oda lengett. Feltámadt a szél, csapkodta a bambuszcserjét. A bambusz lelapul...
Elkezdtem meséket olvasni. Gyerekként is szerettem olvasni, manapság pedig a népmese varázsol el. A mesék gyerekeknek és felnőttnek is szólnak, minden élethelyzetre megvan az odavaló, a megoldó. El kell menni érte a sűrű sötét erdőbe, meg kell küzdeni a 7 fejű sárkánnyal. Ha úgy alakul, a táltos paripa is segít, vagy a bölcs öregasszony. Az olvasás szóról szóra, az élő szavas mesélés képről képre történik. Igyekszem felnőni, mesélővé. Az elsőtől nagyon féltem, de túl vagyok a tűzkeresztségen.