Volt egyszer egy vízimolnár. Nagygazda volt. Ökre, vagyona, gazdasága rengeteg. Egyre csak gazdagodott, míg egyszer aztán, hogy s miért s miért nem, szerencsétlenség érte. Mindenféle vagyona elfogyott. Meg¬fordult a szerencséje. Mind szegényedett napról napra. Utoljára nagy adóssága lett. Már a malom nem tu¬dott annyit hajtani, hogy tudja fizetni az adósságot. Nem jutott már semmi a háztartásra. Erősen el volt ke¬seredve. Elkeseredésiben már nem tudott aludni se, éjszaka nem jött álom a szemére. Hát egyszer egy hajnalban gon¬dolta, kimegy a friss levegőre, hátha aztán ha visszamegy, legalább el tud aludni. Kiment, ott a malom körül járkált le s fel, búsult erősen, amikor egyszer csak hallott valami locsogást a vízben. Hát látta, hogy a vízben úgy hánykolódik a hab. Uram, teremtőm, mit látott! Egy gyönyörűséges szép tündért! Dugta ki a fejét a vízből. S azt mondja neke a tündér: — Ó, te szegény molnár, el vagy szegényedve, pedig te gazdag voltál. Sajnállak erősen, de kisegít...
Elkezdtem meséket olvasni. Gyerekként is szerettem olvasni, manapság pedig a népmese varázsol el. A mesék gyerekeknek és felnőttnek is szólnak, minden élethelyzetre megvan az odavaló, a megoldó. El kell menni érte a sűrű sötét erdőbe, meg kell küzdeni a 7 fejű sárkánnyal. Ha úgy alakul, a táltos paripa is segít, vagy a bölcs öregasszony. Az olvasás szóról szóra, az élő szavas mesélés képről képre történik. Igyekszem felnőni, mesélővé. Az elsőtől nagyon féltem, de túl vagyok a tűzkeresztségen.