A kígyó cimboraságot fogadott a hallal. – Húgocskám – mondja a kígyó a halnak –, végy fel a hátadra, és vigyél el csónakázni a tengeren. – Szívesen – felelte a hal –, ülj fel a hátamra, majd viszlek, hadd lásd, milyen a mi tengerünk. A kígyó a hal köré csavarodott, s elúsztak a tengeren. Alig úsztak valamicskét, mikor a kígyó megharapta a hal hátát. – Nővérkém, miért harapsz engem? – kérdezte a hal. – Ó, csak véletlenül – felelte a kígyó. Megint úsztak egy ideig, s a kígyó ismét belemart a hal hátába. – Nővérkém, miért harapdálsz engem? – kérdezte a hal. – A napfény megzavarta a fejemet – felelte a kígyó. Ismét úsztak egy ideig, s a kígyó megint megharapta a halat. – Nővérkém, miért harapdálsz engem folyton? – Ez a szokásom – felelte a kígyó. – Hát nekem is van egy szokásom – felelte a hal, s jó mélyen lebukott a víz alá a tengerbe. A kígyó fuldokolni kezdett s elmerült. – Ilyen az én szokásom! – mondta a hal.
Elkezdtem meséket olvasni. Gyerekként is szerettem olvasni, manapság pedig a népmese varázsol el. A mesék gyerekeknek és felnőttnek is szólnak, minden élethelyzetre megvan az odavaló, a megoldó. El kell menni érte a sűrű sötét erdőbe, meg kell küzdeni a 7 fejű sárkánnyal. Ha úgy alakul, a táltos paripa is segít, vagy a bölcs öregasszony. Az olvasás szóról szóra, az élő szavas mesélés képről képre történik. Igyekszem felnőni, mesélővé. Az elsőtől nagyon féltem, de túl vagyok a tűzkeresztségen.