mesezsák

Ez a történet valamikor régen, Örményországban esett meg.  A régi tudós könyvekben meg volt írva, hogy van valahol egy kert, abban a kertben egy rózsabokor, az Anahakan rózsa, s ha ez a rózsabokor egyszer kivirágzik, a virága halhatatlanná teszi kert gazdáját. A kert gazdája ki lett volna más, mint Örményország királya, aki nagyon, nagyon vigyázott erre a rózsabokorra, az ő bokrára. Minden tavasszal új kertészt fogadott, akinek egyetlen feladata volt a rózsabokrot ápolni, gondozni. A kertész ügyesen és figyelmesen látott munkához: felásta a rózsa körül a földet, trágyázta, kapálta, gyomlálta, irtotta a kártevőket, öntözte, ahogy kell… Eltelt a tavasz, eltelt a nyár, el az ősz és a tél, s újra tavasz lett… de nem történt semmi, egyáltalán semmi. Az Anahakan rózsabokor száraz és meddő maradt, egész Örményországban nem volt nála szárazabb rózsatő. A király, mint minden nagyúr, türelmetlen volt, ezért aztán, amikor eltelt az év és rózsa nem hajtott ki, felmondott a kertészének: e...

Meghívta a gólyát a róka egyszer ebédre, s egy lapostányért tett, színig levessel, elébe. A gólya éhes volt, de hosszú csőre miatt egy jóízű kortyot belőle nem ehetett. A róka nézte, falt és nevetett. Aztán a gólya másnap visszahívta a rókát. Palackban gőzölt a sokféle ritka finomság. A róka éhes volt, de csak szagolta az ételt: nem ért a palackba az orra. Éhen maradt, s a gólyáé lett a sok jó falat. A lakoma végén, mikor fölálltak: "Remélem - szólt a gólya -, éppoly jónak találtad ebédem, mint én tegnap a tiédet, barátom; konyhádon tanult főzni a szakácsom." A róka csak nézett, s korgó gyomorral elszaladt.

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon túl, még az Óperenciás-tengeren is túl, volt egyszer két tündér. Megegyeztek, hogy elmennek világot látni. Hát, ahogy mentek, beértek egy faluba. Esteledett, ezért bekéredztek egy házba. Jómódú ember s asszony lakott ott, nem volt gyermekük. Mikor bekéredztek, köszöntek illendően: - Jó estét! Az asszony rájuk támadott. Miféle keringők, csavargók, mit keresnek itt? Elmenjenek! - Jóasszony, ne kiabáljon, éjjeli szállást kérnénk - mondta az egyik tündér. - Kifele innét! - kiabált a gazdasszony. Hát a tündérek elsompolyogtak, kimentek. Megszégyelltek magukat. Bementek a másik szomszédba. Ott annyi gyermek volt, hogy azt se tudom, hány, mint a rosta lika, még eggyel több. Bekopogtak. - Jó estét! Jó estét! - Adjon isten! - Szállást kérnénk két vándor részére - mondták a tündérek. De nem ismerte meg senki se, hogy azok tündérek, mert rongyos gúnyában voltak, úgy vándoroltak. - Adunk szállást szívesen, hogyne adnánk! - Azzal a szegény ember betessékel...

Kedve támadt egyszer egy szegény székely legénynek, hogy megházasodjék. El is árulta végül az édesanyjának is, hogy miben töri az eszét. – Ó, te semmirevaló, te élhetetlen! Tán bizony neked való a házasság! – mondja fölharsanva az anyja. – Tedd le magad arról a lóról s ne bolondulj meg! Jobb lesz, láss dologhoz ahelyett. – Miért, anyám? Én bizony megházasodom! – mondja nagy nyersen a legény. – Immár ideje nekem is, hogy ne üljek itthon. – No, ide ne hozz menyecskét, ebbe a házba – mondja az anyja. – Főzök, sütök, mosok és magam rád, míg bírom magamat. Lám, a szomszédban az a hegyes nyelvű menyecske is, hogy bánik az ura anyjával! Hogy pocskondiázza, hogy becsmérli utca szeriben mindenütt, minden igaz ok nélkül, pedig ő maga teli van hibával, mint a rossz veteményeskert burjánnal. Velem is bánhatna a te feleséged, mert mit tudom én, milyen fergeteges menyecskét hoznál a házunkhoz, s az milyen zenebonát csinálna a háznál. Velem ne is ellenkezz, mert hidd meg, még pórul jársz, ha nem ...

Üljetek le, és jól figyeljetek...    mert igaz történetet mesélek most nektek. Élt egyszer régen Myra városában sok-sok száz évvel ezelőtt egy öreg pap. Szálfa termete volt, kicsit kopaszodott, fehér szakálla göndörödött, és mindig mosolygott a szeme. Piros ruhában járt, mert ő volt a város püspöke. No, hát ennek az öregembernek ezt a szép piros ruháját mindig belepte a port, mert nagyon szeretett sétálni a városban. Ismerte is mindenki, és tisztelte nagyon. Ha meglátták, még a kikötőben kártyázó vén tengerészek is felálltak, és mélyen meghajoltak előtte. - Halljátok-e barátaim – mesélte az egyik – én voltam az a tengerész, akit Miklós püspök harminc esztendővel ezelőtt kimentett a háborgó tengerből. Utánam ugrott, pedig másik hajón volt, s úgy emelt ki a hullámokból, mint a csepp gyermeket. Meg se kottyant neki... Meg még a hajónk árbocát is megjavította egykettőre aztán. Én mondom nektek csoda volt az, igazi csoda. Ember még olyan háborgó vízből elevenen ki nem jött, a h...

Volt egyszer egy királyfi, aki hercegkisasszonyt akart feleségül venni, de nem ám holmi jöttment hercegleányt, hanem olyat, aki igazán trónra termett. Bejárta az egész világot, hogy meglelje a hozzá illőt, de minden választottjában talált valami kivetnivalót. Hercegkisasszony akadt ugyan elég, de a királyfi kételkedett benne, hogy vérbeli hercegkisasszonyok, mert mindegyik tett valami olyat, ami nem illett hozzá. Hazatért hát a királyfi a birodalmába, és igen elbúsult, hogy nem lel magához való feleséget. Egy este szörnyű vihar kerekedett, dörgött-villámlott, az eső meg úgy zuhogott, mintha dézsából öntötték volna. A nagy égzengésben egyszer csak megverte valaki a palota kapuját. Az öreg király maga ment kaput nyitni. Egy hercegkisasszony állt a küszöbön. De uram teremtőm, hogy megtépázta a zuhogó eső meg a vad szél! A hajáról, ruhájáról patakokban szakadt a víz, a cipője orrán befolyt az eső, a sarkán meg kifolyt. S mégis azt merte mondani, hogy ő vérbeli hercegkisasszony! -...

Élt egyszer egy király; annak a legkisebbik lánya olyan szép volt, hogy még a nap is elcsodálkozott, ha rásütött, pedig az már látott egyet-mást, mióta fent jár az égen. A királyi palotától nem messze egy rengeteg nagy erdő sötétlett; sűrű lombos kerek hársfák álltak a szélén, a legvénebb, legterebélyesebb hársfa alatt pedig volt egy kút. Ha nagyon meleg volt, a királylány kisétált az erdőszélre leült a kút kávájára, úgy pihent a mélyből áradó hűvösségben. Volt úgy, hogy elunta magát; ilyenkor fogta az aranygolyócskáját, földobta meg elkapta, ez volt a legkedvesebb játéka. Történt egyszer, egy szép nyári napon, hogy amint így játszadozott, túl magasra találta dobni a golyót; nem tudta elkapni, a fényes aranygömb leesett a földre legurult a kis lejtőn, be egy lyukba, azon át a kútba. A királylány már csak a loccsanását hallotta, ahogy elmerült a vízben. Ijedten hajolt át a káván, de hiába: a kút olyan mély volt, le se lehetett látni a fenekére. Egy ideig csak nézett, nézett a fekete se...

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy legény. Elindult, hogy hazugsággal keresse meg a kenyerét. Ment, ment, de biz nem sokáig ment, összetalálkozott egy másik legénnyel. - Jó napot! - mondta neki. - Jó napot! Hova mész? - Hát én elindultam valamerre, hogy valami ingyen ennivalót keressek. - Én is éppen oda indultam - mondta a másik. - Tudsz-e nagyot hazudni? - Tudok. Te tudsz-e reá még nagyobbat? - Én is tudok. - Akkor menjünk együtt! - Menjünk! Elindultak vándorolni. Hát ahogy mennek, mennek, egyezkednek, szembe jön velük egy alispán hintón. - Jó napot, legények! - Jó napot! - Hol voltatok? - Mi Pesten. - Dehogy voltatok Pesten, most mentek arrafelé. - Mi pedig Pesten voltunk: - Ha ott voltatok, akkor mondjátok meg, hogy Pesten mi újság. - Arra ne menjen, mert ott nagy az újság - mondja az egyik legény. - Hát mi az újság? - Ott akkora madarat mutogatnak, hogy egyik szárnya Pesten s a másik Budán van. - Menj el, te nagy hazug, hát h...

Volt egyszer egy szegény ember, annak annyi gyermeke volt, mint a rosta lyuka, és a falujának minden lakosát meghívta már komának. Mikor tehát megint kisfia született, kiült az országútra, hogy az első arra jövőt megkérje, legyen a komája. Akkor egy szürke kabátos öregember jött arra az úton, azt kérte meg, s az öreg szívesen el is fogadta a meghívást, elment vele, és segített megkeresztelni a fiúcskát. Ez az öregember egy borjas tehenet ajándékozott a szegény embernek; az a borjú ugyanazon a napon jött a világra, amelyiken a fiú született, és a homlokán elöl aranyos csillag volt. Azt mondta az öregember, hogy ez a borjú legyen a kisfiúé. Mikor a fiúcska felcseperedett, mindennap kiment az időközben hatalmas bikává fejlődött állattal a legelőre. A bika beszélni is tudott, és mikor felértek a hegytetőre, így szólt a fiúhoz: - Te csak maradj itt, és aludj egyet. Közben én majd keresek magamnak legelőt. Amint a fiút elnyomta az álom, a bika villámnál is sebesebben felvágtatott a nagy...