mesezsák

Villámok hasogatták az eget, zuhogott a záporeső, megáradt csermelyek rohantak lefelé a folyóhoz. A lezúduló víz mindent magával sodort, gyökerestül tépte ki a fákat, mély árkokat vájt, köveket görgetett. A keskeny hegyi út fölé meredő fehér gránitsziklából levált egy jókora darab, s lezuhant a mélybe. Éppen az út közepére esett, mélyen besüppedt a felpuhult földbe, és ott maradt. Reggelre kisütött a fényes nyári nap. Harmatcseppek ragyogtak a vihartépte leveleken, az esőverte hajlékony fűszálak kiegyenesedtek. Az ébredő falu felől kocsi kanyarodott az útra. Két görbe szarvú fekete bivaly húzta a szekeret. A bakon egy parasztember ült, és vidáman fütyörészett. Ő volt a szatócs a faluban, sóért meg kátrányért-kocsikenőcsért ment a városba. A két bivaly, ahogy odaért a nagy kőhöz, megtorpant: a kő eltorlaszolta az egész utat. Balról, a szakadék mélyén a zavaros vizű folyó zúgott, jobboldalt meredek sziklák szöktek a magasba – a szekér nem tudta a követ kikerülni. A parasztember, ah...

Élt egyszer a régmúlt időkben egy Száribaj nevű kán. Összehívta egyszer a népét, és azt mondta: Immár negyven éve vagyok a kánotok. Az alatt az idő alatt sokat láttam, sokat hallottam. Eljött az időm, meg kell halnom, csakhogy nincs utódom, akire a kánságot hagynám. Válasszatok magatoknak új kánt. Azt mondták az emberek Száribajnak: Jelöld ki te magad, ki legyen a kánunk! Nem – szólt Száribaj -, az élők hamarosan megfeledkeznek a holtak szaváról. Ha meghalok, meghalnak velem a szavaim is. De az emberek újból kérték: Tisztelünk téged és szavaidat is. Mondd meg nekünk, hogyan válasszunk magunknak új kánt, és mi megfogadjuk a tanácsodat. Száribaj engedett a kérésnek: Van egy hűséges barátom, a fehér sólyom. Ha meghalok, három napon át mozdulatlan marad a fehér sólyom, nem fog sem enni, sem inni. Negyednapjára menjetek csak hozzá, tartsátok jól étellel, itallal és bocsássátok szabadjára. De figyeljétek jól, merre fog körözni. Az legyen az új kán, akinek aztán a fejére s...

Egyszer volt, hol nem volt, volt a világon egy igen szegény asszony. Annyija volt csak, amennyi a hátán csüngött, akár a csigának. Három kis gyermekét hurcolta a szegény asszony, amerre dologra járt. Letette őket a föld szélén a napraforgó árnyékába és kapált, kendert nyűtt, mikor minek a sorja volt. Bizony elég gond sanyargatta a szegény asszonyt, de odagondolt, hogy majd csak felnőnek a kis pulyák és még a segítségére lehetnek. Hát jól van. Felnőtt a három legényke, akár három szál búzakalász. -Halljátok-e? – szólt hozzájuk egy napon az anyjuk. – Kinőtt már a bajuszotok, jobb, ha elindultok szerencsét próbálni, mert aki nem próbál, nem nyer az semmit. Hanem amikor a tarisznyaakasztás ideje előtt, igen elbúsulta magát a szegény asszony. -Három gyereket neveltem, hárman ráncigálták a szoknyámat eddig, már meg senki se legyen körülöttem? – gondolta és végül csak a legnőttebb legényt engedte útnak. Hátha meghozná a szerencsét a legnagyobbik. A legényt hiába marasztalták a ...

Egyszer egy sah és egy vezír vadászatról hazatérőben meglátta, hogy előttük hajlott hátú anyóka halad. A sah megsarkantyúzta a lovát, utolérte az anyókát, és kérdi: – Hé, öreganyám, ki vagy, és mit csinálsz itt? – Asszony vagyok, tán nem látod? – felelte az anyó. – És azzal foglalkozom, hogy az egyik embernek elrontom az életét, a másikat meg boldoggá teszem. A sah elcsodálkozott. – Ugyan miféle hatalmad van, hogy egyeseket boldoggá, másokat boldogtalanná tégy? – Ó, sah! – nevette el magát az öregasszony. – Te valóban nem tudod, hogy mire képes az asszony. Ha az asszony nem rombolja le, a ház ezer évig is eláll. A sahnak nem voltak kedvére az öregasszony szavai, de a vezír egyetértett az anyóval. Már rég elmaradt az anyóka, és még mindig vitatkoztak. Még a palotába érve is civakodtak. A padisahnak volt három lánya. Őket hívatta hát, hogy eldöntsék a vitát. – Lányaim – kérdezte a sah –, ki építi a házat: az asszony vagy a férfi? A legidősebb l...

Élt a nevenincs királyságban egy kupec. Tizenkét évet élt házas­ságban, mégis csak egy lánya született, Világszép Vaszilisza. Mikor az anyja haldoklott, a kislány még csak nyolcéves volt. Az anyja odahívatta ágyához a lányát, elővett a takaró alól egy bábut, odaadta neki és ezt mondta: „Hallgass rám figyelmesen, Vasziliszuska! Emlékezz mindig rám és figyelj jól az utolsó szavaimra. Hama­rosan meghalok, szülői áldásomként rád hagyom ezt a bábut, mindig tartsd magadnál, senkinek se mutogasd: mikor baj ér, adj neki enni, s kérd a tanácsát. Ahogy jóllakott, megmondja, hogy kerülj ki a baj­ból.” Azután megcsókolta a kislányt és meghalt. A kereskedő meggyászolta a feleségét ahogy illik, aztán azon kezdte törni a fejét, hogyan házasodhatna meg újra. Mivel jó ember volt, nem kellett lepkehálóval keresnie az új menyasszonyt, de a leg­inkább egy özvegyasszony tetszett meg neki. Nem volt épp fiatal, két leánya is volt neki, épp Vasziliszával egykorúak; gondolta: bizonyára tapasztalt háziasszony...

Élt egyszer egy özvegyasszony, annak volt két lánya: az egyik szép és szorgos, a másik csúnya és lusta. Az özvegy sokkal jobban szerette a csúnya lustát, mert az édeslánya volt. Minden munkát a másiknak kellett végeznie, az volt Hamupipőke a házban. Ott ült szegény napestig a kút mellett az úton, és font, egyre font, míg csak a vér ki nem serkent az ujjából. Egyszer aztán úgy megvágta az ujját a szál, hogy az orsó is csupa vér lett tőle. Le akarta mosni a kútnál, de az orsó kicsusszant a kezéből, és beleesett a vízbe. A lány sírva fakadt, hazaszaladt a mostohájához, s elpanaszolta neki, mi történt. Az meg, ahelyett hogy megszánta volna, kegyetlenül ráripakodott: – Ha beleejtetted, szedd is ki belőle! Szegény lány visszament a kúthoz, nem tudta, mitévő legyen; félelmében végül is az orsó után ugrott. Elvesztette az eszméletét, s mikor aztán magához tért, egy szép, napfényes, virágos mezőn találta magát. Elindult, ment, mendegélt; egyszer csak egy kemencéhez ért. A kemence tele volt ke...

Hol volt, hol nem volt, még hetedhét országon is túl volt egyszer egy szegény ember. Ennek a szegény embernek szemrevaló felesége volt, de gyermeke csak akkora sem, mint az ütés tapló, pedig igen nagyon szerettek volna már egyet. No, telik-múlik az idő. Felébred egy reggel az asszony, s azt mondta az urának: - Hallja-e, milyen bolond álmot láttam én az éjjel! - Mit, ugyan bizony? - Hát a házunkba jött egy ősz öregember, s azt mondta: „- Tudom én, mi a bajotok, neked s az uradnak. Ha gyermekre van szükségetek, menjetek ki ma reggel a kapu elejibe, ott álljatok meg, s akármiféle lelkes vagy lelketlen állat jön arrafelé, fogjátok meg, vigyétek be, az lesz a ti gyermeketek." - No, hallod-e asszony, elég bolond álom, de próbáljuk meg. Mindjárt felöltöznek, kimennek a kapu elejibe, s ott álldogálnak jó darab ideig. Hát egyszer csak fut arra egy sárga kicsi kígyó. Hé, ördögadta varas gyíkja! - neki a sárga kicsi kígyónak, megfogják, az asszony a kebelébe dugja, beviszi a házba, s ott j...

Élt egyszer két testvér, egymás mellett, egy dombon. Mindkettőjüknek saját földje volt, de a szérűn közösen osztoztak. Aratáskor összegyűjtötték a termést, és egyenlően fölosztották egymás között, majd új magokat ültettek a földbe. A báty egyedül élt, nem volt családja, öccsét viszont jó feleség és rengeteg gyerek vette körül. Egyik évben tízszer annyi gabona termett, mint máskor. Éjjel, amikor a fivérek már túl voltak az aratáson, s most is egyenlően megosztoztak mindenen, ki-ki hazatért az otthonába. Az idősebb testvér ébren feküdt ágyában, és így töprengett "Milyen szerencsés évünk volt! Tízszer annyi gabona termett, mint eddig bármikor! De mit csináljak én ennyi búzával? Nekem elegendő annyi, amennyi magamnak kell, ám szegény öcsémnek sok szájat kell etetnie. Neki nagyobb szüksége van pénzre, mint nekem." Azzal fölkelt az ágyból, lement a magtárba, fölkapott a hátára annyi zsákot, amennyit csak elbírt, és elindult testvére háza felé. Ezalatt a másik testvér is csa...

Egyszer régen élt egy bölcs és boldog király. Egy bánata volt csupán: hogy nem születtek gyermekei. Sokat törte a fejét, hogyan segíthetne magán, míg egyszer remek ötlete támadt:   "Kiválasztom az ország legbecsületesebb gyermekét és örökbe fogadom." Nyomban megparancsolta a szolgáinak, hogy minden gyermeknek adjanak virágmagvakat, és kihirdette: - Aki ezekből a magvakból a legszebb virágokat neveli, azt fiammá vagy lányommá fogadom! A gyerekek buzgón nekiláttak az ültetésnek, öntözésnek, hiszen mindannyian szerettek volna a bölcs király fogadott gyermekeként élni. Szon Il is szorgalmasan öntözte a magvakat, de hiába teltek a hetek, bizony semmi eredmény nem mutatkozott: a magvak csak nem akartak kicsírázni. "Milyen különös" - álmélkodott Szon Il, s végül az édesanyjához fordult segítségért. - Mi lehet az oka, hogy nem csíráznak ki a magvaim? - kérdezte. - Talán másik földbe kellene átültetned őket - tanácsolta anyja. Szon Il átültette a magvakat, de ott s...

Magányosan, elhagyottan élt öregapó és öreganyó. Öregapó fenyőszurkot főzött az erdőben, öreganyó otthon küszködött. Üres volt az udvaruk, nem volt se ökrük, se tehenük, de még tyúkocskájuk sem. Nagyon szegények voltak. Öreganyó nem hagyta nyugodni öregapót. - Csinálj legalább egy szalmabocit! - Mi jut eszedbe? Mire jó az a szalmaboci? - Magammal viszem a mezőre, és legeltetem. Mit tehetett öregapó, elővette a szurkosvödröt, és szalmából összeragasztott egy kis bocit. A hátát és oldalát jól bekente szurokkal. Reggel az öregasszony fogta a guzsajt meg az orsót, és kivitte a szalmabocit a legelőre. Leült a domboldalon, pergetni kezdte az orsót, és így dúdolt magában: Legelj, legelj, kis boci, legelj, szurkos hátú, Legelj, legelj, kis boci, legelj, szurkos hátú. Pergett az orsó, csavarodott a fonál, közben öreganyó elaludt. A sötét erdőből, a nagy fenyőfák közül egyszer csak ott termett a medve. Rámordult a szalmabocira: - Hát te ki vagy? - Én vagyok a szurkos hátú szalmaboci...

Egy kalifa halálos betegen feküdt selyempárnái között. A hákimok, országa orvosai szomorúan ott álltak ágya körül, és tanácstalanul csóválták fejüket. Már minden gyógyító füvet kipróbáltak, kenetek tucatjaival kísérleteztek abban a reményben, hátha valamelyik enyhíti a kalifa szenvedéseit. Mindhiába. Ekkor megjelent az udvari csillagász, titokzatos arca semmit sem árult el, de mindenki sejtette, hogy fontos közlendője van a kalifa számára. – Csak egyvalami segíthet: egy boldog ember inge, amit a kalifa feje alá kell tenni – szólt sejtelmesen, s feleletet sem várva elhagyta a termet. Nosza futárok indultak minden irányba, átkutattak minden várost, minden falut és minden kunyhót, hogy találjanak egy boldog embert. De bárkitől kérdezték, hogy boldog-e, mindenki csak gondokról és bajokról panaszkodott. Végül, mikor már-már feladták a reményt, egy pásztorra bukkantak a futárok, aki vidáman dalolva őrizte a nyájat. Megkérdezték tőle, boldog-e. – Nem tudok elképzelni boldogabb ember...