Élt egyszer réges-régen egy király, annak a legkisebbik lánya olyan szép volt, hogy még a nap is elcsodálkozott,
ha rásütött, pedig az sok szépet látott már.
A királyi palota mellett volt egy sűrű, sötét erdő. Ott benn az erdő mélyén, a legöregebb hársfa alatt állt egy kút.
Mindig, amikor nagy hőség volt, a királylány kiment az erdőbe, leült a kút szélére és ott pihent; ha pedig unta
magát, elővett egy aranylabdát, feldobta és elkapta: ez volt a legkedvesebb játéka.
Történt egyszer, egy szép nyári napon, hogy amikor épp az erdőben játszott az aranylabdával, egyszer olyan
magasra dobta, hogy utána nem tudta elkapni. A labda a kútba esett, és elmerült a mély vízben.
A királylány sírva fakadt, és egyre keservesebben zokogott.
Amint ott sírdogált, valaki megszólította:
– Miért sírsz, királylány? Úgy zokogsz, hogy a kemény kő is meglágyulna tőle!
A királylány körülnézett, kereste, honnan jön a hang, és egyszer csak megpillantott egy békát.
– Csak nem te szólítottál, te öreg béka? – kérdezte. – Én bizony a labdámat siratom, mert belepottyant a kútba.
– Nyugodj meg, ne sírj – felelte a béka –, én segíthetek rajtad, de mit adsz, ha fölhozom a játékodat?
– Amit csak kívánsz, neked adom, kedves béka – válaszolt a királylány –: a ruháimat, gyöngyeimet és
drágaköveimet, akár még az aranykoronát is a fejemről.
– Nem kell nekem sem a ruhád, sem a gyöngyöd, sem a koronád. De ha megígéred, hogy szeretni fogsz, és a
játszótársad lehetek, melletted ülhetek asztalodnál, ehetem aranytányérodból, ihatom aranypoharadból, és
alhatok ágyacskádban, akkor felhozom neked az aranylabdádat – felelte a béka.
– Ó, igen! – felelte gyorsan a királylány. – Megadok mindent, amit kérsz, csak hozd vissza az aranylabdámat!
Magában azonban ezt gondolta:
„Ugyan, mit fecseg ez a buta béka! Csak nem képzeli komolyan? Hogy lehetne játszótársam, ha állandóan itt ül a
vízben a többi békával?”
A béka pedig, amint meghallotta az ígéretet, lemerült a vízbe. Hamarosan felbukkant szájában a golyóval, és
kiejtett a fűre a királylány elé.
A királylánynak nagyot dobbant a szíve az örömtől, amint kedves játékát viszontlátta. Fölkapta, és elszaladt vele,
nem is figyelt többet a békára.
– Várj meg! – kiáltott a béka –, vigyél magaddal, nem tudok olyan gyorsan szaladni, mint te!
A királylány dehogyis várta meg, örült, hogy megszabadult tőle! Hazafutott, és csakhamar el is felejtette a
szegény békát, aki mászhatott vissza a kútba.
Másnap délben a királylány apjával, a királlyal az asztalnál ült, és aranytányérkájáról eszegetett. Egyszerre csak
valami placcsogás hallatszott odakint a márványlépcsőn. Pliccs-placcs, pliccs-placcs, valami mászott fel a
lépcsőn, aztán kopogtattak az ebédlő ajtaján, és valaki ezt kiáltotta:
– Legkisebb királylány, engedj be!
Felugrott a királylány, és ajtót nyitott, mert látni akarta, hogy ki keresi őt. Kinézett az ajtón, lám a béka üldögélt ott.
Hű, megijedt erre a királykisasszony, becsapta az ajtót, aztán visszaült az asztalhoz, és meg sem mukkant.
A király észrevette, hogy milyen rémülten gubbaszt a helyén, és megkérdezte tőle:
– Mit láttál, édes lányom? Milyen óriás áll odakint, hogy így rád ijesztett?
– Jaj, dehogy, nem óriás az, hanem egy csúf béka. – válaszolta a királylány.
– És mit akar az a csúnya, rusnya béka tőled? – kérdezte a király.
– Ó, kedves édesapám, tudod, az úgy történt, hogy amikor tegnap az erdőben a kút mellett üldögéltem és
játszottam, belepottyant az aranylabdám a vízbe. És amint ott sírtam, sírdogáltam az elveszett játékom miatt, ez a
béka megtalálta, és fel is hozta a víz alól. Megígértem neki, hogy játszótársam lehet, de kicsit sem hittem, hogy
ki tud jönni a vízből, és utánam jön. Most pedig itt áll, és be akar jönni hozzám.
Közben a béka másodszor is bekopogott, és így kiáltott:
„Kis királylány, nyiss ajtót!
Emlékszel még, mit ígértél
Tegnap kinn a kút vizénél?
Kis királylány, nyiss ajtót!
Én vagyok itt, nem hallod?
Ekkor a király így szólt:
– Amit megígértél, meg is kell tartanod: menj és engedd be!
A királylány odament, ajtót nyitott, mire a béka végigugrált az ebédlőn a lány mellett, és egészen annak a székéig
placcsogott. A szék lábánál leült és így szólt:
– Emelj föl!
A királylány először nem akarta fölvenni, de azután édesapja parancsának engedelmeskedett. Először csak a
székre tett, de amikor a béka még magasabbra kívánkozott, az asztalra helyezte. Akkor a béka ezt mondta:
– Told csak közelebb az aranytányérodat, hogy egy tányérból ehessünk!
A királykisasszony ezt is megtette, de látszott rajta, nem szívesen. A béka jó étvággyal evett, de a királylánynak
nagyon nehezen ment le egy-egy falat a torkán.
Evett-ivott a béka, majd végül ezt mondta:
– No, jóllaktam, el is fáradtam, vigyél hát a szobádba, vesd meg nekem az ágyadat, hogy melletted aludhassak.
A királylány sírva fakadt, mert undorodott a hideg békától, megérinteni sem merte. Most pedig fektesse bele az ő
szép, tiszta ágyacskájába?
De a király megharagudott, és ráparancsolt:
– Amikor bajban voltál, jó volt a béka segítsége! Ezért ne utáld most se!
Megfogta a két ujjával a békát, fölvitte a szobájába, és letette a sarokba. Csakhogy amikor az ágyba bújt, a béka
odamászott, s így szólt:
– Fáradt vagyok, ott akarok aludni, ahol te, emelj magadhoz, különben megmondlak apádnak.
Mérges lett erre a királylány, felkapta a békát, teljes erejéből a falhoz vágta és így kiáltott:
– Nesze, rusnya jószág! Most aztán nyugton maradj!
Hát amint a béka leesett a falról, már nem béka volt, mert átváltozott egy szépszemű, kedves királyfivá.
A király kívánsága szerint a szépszemű királyfi lett aztán a királylány játszótársa. Később pedig, mikor felnőttek,
összeházasodtak. A királyfi elmesélte, hogy egy gonosz boszorkány varázsolta békává, és csak a
királykisasszony tudta kiszabadítani a kút vizéből. Az esküvőt követő reggel, amikor a nap felkelt, gyönyörű hintó
jött az ifjú párért, hogy elvigye őket a királyfi országába. Nyolc fehér paripa húzta a kocsit, mindegyiknek fehér
strucctoll volt a fején, és aranyláncok díszítették őket. A hintó végében ott állt a királyfi régi szolgája, a hűséges
Henrik, mellkasán három vaspánttal.
Régen, amikor a boszorkány békává varázsolta a királyfit, Henrik olyan szomorú volt, hogy három szoros
vaspántot kellett a szíve köré tenni, nehogy az megrepedjen bánatában. Most viszont Hűséges Henrik azt sem
tudta, hova legyen örömében, mert gazdája, a királyfi megszabadult a gonosz varázslat alól. Aztán segített az ifjú
párnak beülni a hintóba, és maga is fölpattant mögéjük.
Mentek, mendegéltek, egyszer csak a királyfi különös roppanást hallott hátulról, olyat, mintha eltört volna valami.
Hátrafordult , és odaszólt a szolgájának:
„Hűséges Henrikem,
A kerék törik tán?”
Henrik pedig így felelt:
„ Egyiknek sincs baja, gazdám
Csak a szívem pántja pattan:
Bánatomban rácsatoltam,
Mikor kinn, a kút vizében
Béka voltál lenn a mélyben.”
Útközben még két roppanást hallottak. A királyfi mind a kétszer azt hitte, hogy a hintónak lett valami baja. Pedig
csak a maradék két vaspánt pattant le hűséges Henrik szívéről nagy örömében, mert gazdája, a királyfi végleg
megszabadult a varázslat alól.
ha rásütött, pedig az sok szépet látott már.
A királyi palota mellett volt egy sűrű, sötét erdő. Ott benn az erdő mélyén, a legöregebb hársfa alatt állt egy kút.
Mindig, amikor nagy hőség volt, a királylány kiment az erdőbe, leült a kút szélére és ott pihent; ha pedig unta
magát, elővett egy aranylabdát, feldobta és elkapta: ez volt a legkedvesebb játéka.
Történt egyszer, egy szép nyári napon, hogy amikor épp az erdőben játszott az aranylabdával, egyszer olyan
magasra dobta, hogy utána nem tudta elkapni. A labda a kútba esett, és elmerült a mély vízben.
A királylány sírva fakadt, és egyre keservesebben zokogott.
Amint ott sírdogált, valaki megszólította:
– Miért sírsz, királylány? Úgy zokogsz, hogy a kemény kő is meglágyulna tőle!
A királylány körülnézett, kereste, honnan jön a hang, és egyszer csak megpillantott egy békát.
– Csak nem te szólítottál, te öreg béka? – kérdezte. – Én bizony a labdámat siratom, mert belepottyant a kútba.
– Nyugodj meg, ne sírj – felelte a béka –, én segíthetek rajtad, de mit adsz, ha fölhozom a játékodat?
– Amit csak kívánsz, neked adom, kedves béka – válaszolt a királylány –: a ruháimat, gyöngyeimet és
drágaköveimet, akár még az aranykoronát is a fejemről.
– Nem kell nekem sem a ruhád, sem a gyöngyöd, sem a koronád. De ha megígéred, hogy szeretni fogsz, és a
játszótársad lehetek, melletted ülhetek asztalodnál, ehetem aranytányérodból, ihatom aranypoharadból, és
alhatok ágyacskádban, akkor felhozom neked az aranylabdádat – felelte a béka.
– Ó, igen! – felelte gyorsan a királylány. – Megadok mindent, amit kérsz, csak hozd vissza az aranylabdámat!
Magában azonban ezt gondolta:
„Ugyan, mit fecseg ez a buta béka! Csak nem képzeli komolyan? Hogy lehetne játszótársam, ha állandóan itt ül a
vízben a többi békával?”
A béka pedig, amint meghallotta az ígéretet, lemerült a vízbe. Hamarosan felbukkant szájában a golyóval, és
kiejtett a fűre a királylány elé.
A királylánynak nagyot dobbant a szíve az örömtől, amint kedves játékát viszontlátta. Fölkapta, és elszaladt vele,
nem is figyelt többet a békára.
– Várj meg! – kiáltott a béka –, vigyél magaddal, nem tudok olyan gyorsan szaladni, mint te!
A királylány dehogyis várta meg, örült, hogy megszabadult tőle! Hazafutott, és csakhamar el is felejtette a
szegény békát, aki mászhatott vissza a kútba.
Másnap délben a királylány apjával, a királlyal az asztalnál ült, és aranytányérkájáról eszegetett. Egyszerre csak
valami placcsogás hallatszott odakint a márványlépcsőn. Pliccs-placcs, pliccs-placcs, valami mászott fel a
lépcsőn, aztán kopogtattak az ebédlő ajtaján, és valaki ezt kiáltotta:
– Legkisebb királylány, engedj be!
Felugrott a királylány, és ajtót nyitott, mert látni akarta, hogy ki keresi őt. Kinézett az ajtón, lám a béka üldögélt ott.
Hű, megijedt erre a királykisasszony, becsapta az ajtót, aztán visszaült az asztalhoz, és meg sem mukkant.
A király észrevette, hogy milyen rémülten gubbaszt a helyén, és megkérdezte tőle:
– Mit láttál, édes lányom? Milyen óriás áll odakint, hogy így rád ijesztett?
– Jaj, dehogy, nem óriás az, hanem egy csúf béka. – válaszolta a királylány.
– És mit akar az a csúnya, rusnya béka tőled? – kérdezte a király.
– Ó, kedves édesapám, tudod, az úgy történt, hogy amikor tegnap az erdőben a kút mellett üldögéltem és
játszottam, belepottyant az aranylabdám a vízbe. És amint ott sírtam, sírdogáltam az elveszett játékom miatt, ez a
béka megtalálta, és fel is hozta a víz alól. Megígértem neki, hogy játszótársam lehet, de kicsit sem hittem, hogy
ki tud jönni a vízből, és utánam jön. Most pedig itt áll, és be akar jönni hozzám.
Közben a béka másodszor is bekopogott, és így kiáltott:
„Kis királylány, nyiss ajtót!
Emlékszel még, mit ígértél
Tegnap kinn a kút vizénél?
Kis királylány, nyiss ajtót!
Én vagyok itt, nem hallod?
Ekkor a király így szólt:
– Amit megígértél, meg is kell tartanod: menj és engedd be!
A királylány odament, ajtót nyitott, mire a béka végigugrált az ebédlőn a lány mellett, és egészen annak a székéig
placcsogott. A szék lábánál leült és így szólt:
– Emelj föl!
A királylány először nem akarta fölvenni, de azután édesapja parancsának engedelmeskedett. Először csak a
székre tett, de amikor a béka még magasabbra kívánkozott, az asztalra helyezte. Akkor a béka ezt mondta:
– Told csak közelebb az aranytányérodat, hogy egy tányérból ehessünk!
A királykisasszony ezt is megtette, de látszott rajta, nem szívesen. A béka jó étvággyal evett, de a királylánynak
nagyon nehezen ment le egy-egy falat a torkán.
Evett-ivott a béka, majd végül ezt mondta:
– No, jóllaktam, el is fáradtam, vigyél hát a szobádba, vesd meg nekem az ágyadat, hogy melletted aludhassak.
A királylány sírva fakadt, mert undorodott a hideg békától, megérinteni sem merte. Most pedig fektesse bele az ő
szép, tiszta ágyacskájába?
De a király megharagudott, és ráparancsolt:
– Amikor bajban voltál, jó volt a béka segítsége! Ezért ne utáld most se!
Megfogta a két ujjával a békát, fölvitte a szobájába, és letette a sarokba. Csakhogy amikor az ágyba bújt, a béka
odamászott, s így szólt:
– Fáradt vagyok, ott akarok aludni, ahol te, emelj magadhoz, különben megmondlak apádnak.
Mérges lett erre a királylány, felkapta a békát, teljes erejéből a falhoz vágta és így kiáltott:
– Nesze, rusnya jószág! Most aztán nyugton maradj!
Hát amint a béka leesett a falról, már nem béka volt, mert átváltozott egy szépszemű, kedves királyfivá.
A király kívánsága szerint a szépszemű királyfi lett aztán a királylány játszótársa. Később pedig, mikor felnőttek,
összeházasodtak. A királyfi elmesélte, hogy egy gonosz boszorkány varázsolta békává, és csak a
királykisasszony tudta kiszabadítani a kút vizéből. Az esküvőt követő reggel, amikor a nap felkelt, gyönyörű hintó
jött az ifjú párért, hogy elvigye őket a királyfi országába. Nyolc fehér paripa húzta a kocsit, mindegyiknek fehér
strucctoll volt a fején, és aranyláncok díszítették őket. A hintó végében ott állt a királyfi régi szolgája, a hűséges
Henrik, mellkasán három vaspánttal.
Régen, amikor a boszorkány békává varázsolta a királyfit, Henrik olyan szomorú volt, hogy három szoros
vaspántot kellett a szíve köré tenni, nehogy az megrepedjen bánatában. Most viszont Hűséges Henrik azt sem
tudta, hova legyen örömében, mert gazdája, a királyfi megszabadult a gonosz varázslat alól. Aztán segített az ifjú
párnak beülni a hintóba, és maga is fölpattant mögéjük.
Mentek, mendegéltek, egyszer csak a királyfi különös roppanást hallott hátulról, olyat, mintha eltört volna valami.
Hátrafordult , és odaszólt a szolgájának:
„Hűséges Henrikem,
A kerék törik tán?”
Henrik pedig így felelt:
„ Egyiknek sincs baja, gazdám
Csak a szívem pántja pattan:
Bánatomban rácsatoltam,
Mikor kinn, a kút vizében
Béka voltál lenn a mélyben.”
Útközben még két roppanást hallottak. A királyfi mind a kétszer azt hitte, hogy a hintónak lett valami baja. Pedig
csak a maradék két vaspánt pattant le hűséges Henrik szívéről nagy örömében, mert gazdája, a királyfi végleg
megszabadult a varázslat alól.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése