A ROZMARINTSZÁL

Volt egyszer egy király, akit a népei erősen szerettek, de sokat is búsultak miatta, mert
nem akart megházasodni. Mi lesz az országunkból - évelődtek a népek -, ha egyszer meghal a
királyunk, s nem marad örököse! Hiszen a király szeretett volna megházasodni, be is járt
országot-világot, de sehol sem talált kedvére való feleséget. Nem tudta már, hogy mit
csináljon. Egyszer eszébe jut, hogy van az ő vadaserdejében egy soktudó öreg vadászember,
attól majd tanácsot kér. Elment az erdőbe, megkereste az öreg vadászt, tanácsot kért tőle. Az
öreg vadász egy rozmarintszálat adott neki, s azt mondta, hogy amely leány előtt ez a
rozmarintszál meghajol, azt vegye el feleségül.
Visszament a király az udvarába, s kihirdettette ország-világszerte, hogy aki szép leány
van, s az ő felesége akar lenni, jöjjön el az udvarába, s amelyik előtt meghajol a rozmarint,
feleségül veszi.
Bezzeg hogy jöttek a világ minden tájékáról, gazdag lányok, szegény lányok, báró-,
gróf- s hercegkisasszonyok, hogy alig fértek el az udvaron. Ott aztán szépen körbe állottak, s
a király kiment közéjük. Sorban megállott előttük, kezében a rozmarinttal, de bizony az
egyetlenegy leány előtt sem hajolt meg.
Búsult a király, hogy már a rozmarint sem használ. Kihirdette másodszor, hogy jöjjön,
aki szerencsét akar próbálni. S jöttek másodszor még többen, sokkal szebb leányok, de a
rozmarint ezek előtt sem hajolt meg. Megpróbálta harmadszor is, s jöttek most annyian, mint
égen a ragyogó csillag. S valának köztük olyan szépek, hogy a napra lehetett nézni, de rájuk
nem, s a rozmarint még ezek előtt sem hajolt meg. De már most igazán nem tudta, mitévő
legyen. Hiába feküdt le este, szemére nem jött álom, mert a nép zúgolódott már, hogy annyi
szép leány közül nem tudott választani.
Amint így tűnődnék, évelődnek magában, csak beröppen az ablakon egy kicsi madárka,
arany volt a lába, arany volt a szárnya, s elkezdett beszélni a rozmarinttal:
- Hallod-e, te rozmarintszál, én tudom, hogy a király szívének nagy bánat ja vagyon, de
én majd segítek rajta. Mert a király kétszer szabadított meg engem a sólyom karmai közül, hát
jóért jóval akarok neki szolgálni. Az a leány, aki előtt te meghajolnál, tündérkertben lakik.
Holnap reggel indulj el az udvarból, hívjad a királyt, hogy menjen utánad, én majd felettetek
repülök, s te csak nézzed, hogy merre szállok, arra tarts mindig, szépen elvezetlek a
tündérkertbe.
A király jól hallotta ezt a beszédet, s alig várta, hogy megvirradjon. Nem kellett, hogy
hívja a rozmarint, amint az elindult, ment utána. Az aranylábú, aranytollú madár mindig ott
repült fölöttük. Vezette őket erdőkön-mezőkön által, hetedhét ország ellen.
Amint mentek, mengedéltek, rengeteg erdő közepében egy lovat találtak, mely az út
szélén fetrengett s nyögött keservesen. Odamegy a király, nézi, mi baja a lónak. Még jól rá
sem nézhetett, megszólal a ló:
- Te jó ember, segíts rajtam, bizony megszolgálom neked. Egy esztendeje, hogy a bal
lapockámban van egy ezüstnyíl, s még nem akadt olyan könyörületes lélek, aki ezt kihúzta
volna.
Még azt is elmondta a táltos ló - mert táltos volt -, hogy a nyilat egy vén boszorkány
lőtte a lapockájába. A király megfogta a nyilat, szépen kihúzta, s hát abban a szempillantásban

a ló felszökött a földről, felágaskodott, s úgy megszépült, hogy a király olyan szép lovat
életében még nem látott.
- Na - mondá a táltos -, köszönöm a jóságodat, el sem is felejtem. Jól tudom, hogy mi
járatban vagy. Ülj fel a hátamra, s addig meg nem nyugszom, míg feleséget nem találsz.
Felült a király a táltos hátára. Szállott a rozmarint előttük, az aranytollú madár felettük,
s repült a táltos, szélnél sebesebben, még a gondolatnál is sebesebben.
Hanem egyszer csak hirtelen megáll a táltos. Szertenéz a király, s hát egy üvegvár elé
értek. No, még ilyen várat sem látott világéletében! Üveg a fala, üveg a födele, üveg az ajtaja,
s akár hiszitek, akár nem, üveg volt még az ablaka is. Még meg sem állapodtak jóformán az
üvegvár előtt, hallja a király, hogy valaki odabent éktelenül ordít, mintha nyúznák, s tüzes
vassal sütögetnék.
Beszalad a király a várba, s - Uram, Jézus, ne hagyj el! - mit látnak szemei. Egy
üvegember ül ott, s ordít keservesen. Azért ordított, mert a hasában egy dongó volt, s az ki
akarta rágni. Kérdi a király:
- Hát te miért ordítasz, te üvegember?
- Hogyne ordítanék - mondá az üvegember -, hát nem látod, hogy egy nagy dongó van a
hasamban, s ki akarja rágni!
- Hát nem lehet ettől megszabadítani téged? - kérdi a király.
- Dehogy lehet, dehogy lehet - mondá az üvegember -, eleget próbáltam, de nem lehet,
míg ennek a dongónak az anyja, a kétkardú pók él. Az pedig, míg a világ s még két nap,
mindig él, nem lehet azt elpusztítani. Volt egy táltos lovam, az talán el tudta volna pusztítani,
de az ördögadta kétkardú pók ezt is meglőtte.
Még jóformán el sem panaszolhatá ezt az üvegember, hát ereszkedik le a padlásról a
kétkardú pók, s leül az üvegkanapéra, éppen a királyné mellé, mert hogy szavamat össze ne
keverjem, ott ült a királyné az üvegkanapén, de tetőtől talpig be volt fonva pókhálóval. A
királynén mindig rózsaruha volt, de ezt a pók minden órában befonta az ő hálójával, a másik
órában pedig egy tövismadár letépdeste róla a hálót. Na, leereszkedett a pók az üvegkirályné
mellé, és elkezdette fonni a hálót a rózsaruhára.
- De ilyen-olyan teremtette - rikkantott a király -, ezt már tovább nem nézhetem!
Kirántotta a kardját, s nekivágott a póknak. De az a fertelmes állat a két első lábával,
amely olyan volt, mint két kard, úgy-úgy visszacsapott, hogy a királynak mindegyre kiesett a
kard a kezéből. Csak úgy csengett az üvegvár a nagy erős viaskodástól, hogy a táltos is
meghallotta odakint. Hopp, nekiugrott a garádicsnak, * fel az üvegvárba, be a szobába, s úgy
oldalba rúgta a kétkardú pókot, hogy meg sem moccant többet. A dongó, mikor látta, hogy az
anyja veszedelemben van, hirtelen kirepült az üvegkirály száján, de hiszen ha kirepült, vége is
lett az életének, úgy rátappantott a táltos az első lábával.
S hát amint a pók meg a dongó megdöglött - halljátok csak, mi történt. Az
üvegemberből igazi szép ember lett. Az üvegasszonyból igazi szép asszony - de milyen szép
asszony! -, s a ruháján egyszeriben kinyílottak a rózsák. A kicsi tövismadár leánnyá változott,
mert leány is volt azelőtt, az üvegkirályné szobaleánya. Az üvegvárból pedig aranyvár lett
ismét, mert arany volt ez is annak előtte.
Na, mikor minden ilyen szépen jóra fordult, az üvegkirály elbeszélte, hogy s mint lett
belőle üvegember, hogy került dongó a hasába. Az úgy volt, hogy egy vén boszorkány el
akarta vetetni vele a leányát. Mikor aztán tündérvárból hozott magának feleséget, a

boszorkány nagy bosszúságában dongóvá változtatta leányát, őt pedig üveggé, s beléje
küldötte, hogy rágja, kínozza. Ő, a boszorkány, kétkardú pókká változott, hogy a királyné
rózsaruháját pókhálóval bevonhassa. A szobaleány pedig tövismadárrá, aki mindig letépi a
pókhálót róla, hogy aztán ismét befonhassa. Hanem ez még nem volt elég, meglőtte a táltost
is.
Mikor így elmondott mindent az egyszeri üvegkirály, mondja a királypajtásának:
- No, pajtás, te velem annyi jót tettél, hogy én azt neked soha meg nem tudom szolgálni.
- Nekem ne is szolgáld - mondá a király -, csak azt mondd meg, hol van a tündérkert.
- Ó, az nincs messze ide - mondá az üvegkirály -, egy szempillantás sem telik belé,
odarepít az én táltos lovam.
Még vacsorára sem maradt ott a király, pedig ugyancsak marasztalták. Felült a táltos
hátára, s hipp-hopp, ott voltak a tündérkertben.
Haj, Istenem! Nagy szomorúság lehetett ottan, mert gyászba volt borítva az egész
tündérkert, tündérkert közepén a gyémántpalota. Kérdi a király a tündérektől:
- Kit gyászolnak itten?
Felelték a tündérek:
- A királykisasszonyt. Szegény, amiatt való nagy bánatában, hogy a nénjét a kétkardú
pók minden órában befonja a hálójával, fehér liliommá változott.
Mondja a király a tündéreknek: vezessék el őt ahhoz a fehér liliomhoz, hadd nézze meg.
Odamennek, s hát a rozmarint csak meghajlik a fehér liliom előtt. Az aranytollú madár rászáll,
elkezd énekelni, s ím - halljatok csodát! - ebben a pillanatban megrázkódék a fehér liliom, s
olyan gyönyörűséges leánnyá változott, amilyet még emberi szem nem látott.
Hej, nagyot kiáltott a király örömében. Azt mondta:
- Enyém lesz az a leány, ha addig élek is!
De a tündérkisasszony sem húzódozott tőle, s mindjárt papot hívattak, nagy lakodalmat
csaptak, aztán fölkerekedtek, meglátogatták a sógorságot is, ott is volt dínomdánom,
lakodalom. Aztán megint fölkerekedtek, hazáig meg sem állottak. S ott volt még csak az igazi
vendégség, de olyan, hogy hét országra szólott, hét hónapig tartott, rostával hordották a bort,
ki kapott enni, ki nem, de mindenki jóllakott. Én is ott voltam, egy nagy csontot kaptam, menj
oda te is, adnak neked is.