A rózsát nevető királykisasszony

  Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egyszer egy király, s annak egy csuda¬szép
leánya. Ha ez a királykisasszony nevetett, rózsák hulltak a szájából, s ha lehúzta a cipellőjét, s
mezítláb ment az úton, minden lépésére egy csengő arany termett. Nem is volt olyan gazdag király
az egész világon, mint ennek a királykisasszonynak az apja, s nem volt ebben az országban
szegény ember, mert ha a királykisasszony szegényt látott, mindjárt le¬húz¬ta a cipellőjét, s csak
úgy perdült lába nyomán az arany. Nagy híre volt a királykisasszonynak kerek e világon, jöttek is
mindenünnét királyfiak, hercegek, akik a kezéért esekedtek, hanem a királykisasszonynak sem ez
nem tetszett, sem az nem tetszett, egynek sem adta a kezét. Még csak egy királyfi nem fordult meg
az udvarán: a szomszéd ország királyának a fia, de ez nem tudott eljönni, mert amikor éppen
indulóban volt, ellenség tört az országba, s csatába kellett, hogy menjen. Elment a királyfi a
csatába, de a királyné s az udvarmesterné megegyezett, hogy amíg a királyfi odalesz a háborúban,
megkéretik a királykisasszony kezét, s mire a királyfi visszatér, el is hozzák. Szépen megfestették a
királyfi képét, az udvarmesterné elvitte a rózsát nevető királykisasszonynak, s annak úgy
megtetszett a királyfi képe után, hogy egy szóval sem ellenkezett.
Felkészítik a királykisasszonyt, aranyos hintóba ültetik, de mielőtt az országát elhagyta volna,
leszállott a hintóból, lehúzta a cipellőjét, gyalog ment jó messzire, s ami arany hullott a lába
nyomán, azt mind a szegény embereknek adta.
Hanem azt még nem is mondottam nektek, hogy az udvarmesterné boszorkány volt, s szerette
volna, ha a királyfi az ő leányát veszi el. De ez a leány olyan csúnya volt, hogy az anyja soha
senkinek sem mutatta, nem is tudták róla, hogy van a világon.
Ahogy az ország határából kiértek, rettentő nagy égiháborút csinált a boszorkány, s egyszerre csak
egy szörnyű fekete felleg mind alább-alább szállott, s abból a fellegből kiszállott a boszorkány
leánya. Hirtelen megfogták a rózsát nevető királykisasszonyt, mind a két szemét kiszúrták, azzal
belelökték az árokba, a szemét pedig utána dobták. Akkor az udvarmesterné leánya beült a
hintóba, sűrűn lefátyolozta az arcát, úgy érkeztek meg a királyfi városába.
Ott feküdt a szegény királykisasszony az árokban, s sírdogált keservesen. Arra jönnek valami
szekeres emberek, meghallják a sírást, kihúzzák az árokból a királykisasszonyt, hát amint egyet-
kettőt lép, csak úgy hull az arany utána. Hej, megörültek az emberek! Egy megfogta s vezette, a
többi pedig ment utána, s alig győzték felszedni a temérdek aranyat. Így vezették a
királykisasszonyt egész nap. Akkor aztán összeesett szegény, nem tudott továbbmenni, s a
szekeres emberek otthagyták az út szélén. Ahogy elmentek a szekeres emberek, egy kertész jött
arrafelé, az megsajnálta a szegény leányt, s fölvette a szekerére.
Hazamegy a kertész, s mondja a feleségének:
- No, feleség, én ugyan megjártam. Bementem a király városába, hadd lássam a királyfi
lakodalmát, mert az volt a híre, hogy a gyöngyöt síró, rózsát nevető királykisasszonyt veszi
feleségül. Azt is beszélték róla, hogy ha mezítláb jár, csak úgy hull az arany utána. Na hiszen, nem
sír gyöngyöt ennek a királykisasszonynak a szeme, rózsát sem hullat a szája, de még aranyat sem a
lába; nem nevet az senkire, nem is sír, s nem engedi, hogy a cipőt lehúzzák a lábáról.
Mondja az asszony:
- Jól van, jól, ne arról beszéljen kend, hanem arról, hogy minek hozta ide ezt a leányt!
- Ó, feleség, hát megsajnáltam, megesett a szívem rajta. Nem hagyhattam az út szélin.
- Isten neki - mondja az asszony -, hát maradjon itt, pedig mi is szegények vagyunk; nem tudom,
miből tartsunk el egy vak leányt.
- Te feleség - mondja a kertész -, én bemegyek a városba, van ott egy boszorkány, aki szemmel
kereskedik, veszek egy pár szemet ennek a szegény leánynak.
Bemegy a kertész a városba, visz a hátán egy nagy zsák főzeléket, s mondja a boszorkánynak,
adjon azért két szemet. A boszorkány éppen egy nagy könyvből olvasott, fel sem nézett a kertészre,
benyúlt az asztal fiába, s odadobott neki két szemet.
Hazamegy a kertész, beteszi a leánynak a két szemet a helyire, de csudák csudája, egyszeriben a
szoba sarkának fordult, ahol egy lyuk volt, s mind azt nézte. Nem tudták elképzelni, hogy mi

történhetett vele. Bemegy a kertész ismét a városba, megy a boszorkányhoz, s mondja neki, hogy
bizonyosan nem jó szemet adott, mert az a leány mindig egy lyukba néz.
- Bezzeg hogy nem neki való szemet adtam - mondotta a boszorkány nagy kacagva -,
macskaszemet vittél el innét, s azért néz a lyukba, mert ott egeret lát. Hanem most mást adok.
Találtam egy árokban két szép szemet. Vidd el, ez jó lesz.
Hazaviszi a kertész a két szemet, beteszi a helyére, s hát uramistenem, egyszeriben úgy
megszépült a lány, hogy a napra lehetett nézni, de rá nem. Először sírni kezdett örömében, s
csupa drágagyöngyök peregtek a szeméből, azután nevetni kezdett, s szebbnél szebb rózsák
hullottak a szájából, aztán lehúzta a két cipőjét, s elkezdett sétálni, s perdült, karikázott, csengett-
bongott a sok arany a lába nyomán. S a tenger sok drágagyöngyöt s a tenger sok aranyat mind a
kertésznek ajándékozta, amiért el nem hagyta szomorú sorsában. Aztán elbúcsúzott a kertésztől, a
feleségétől, s bement a királyfi városába, fölment a palotába, ottan beszegődött a királynéhoz
szobalánynak. No, éppen jókor jött, mert akkor kergetett el egy szobalányt a gonosz királyné.
Hát felfogadta mindjárt a királyné a rózsát nevető királykisasszonyt szobalánynak. Aztán telt-múlt
az idő, s egyszer, mikor éppen bálra szépen fölkészítette a királynét, lejön a királyfi, s mi történik,
mi nem, nem egyéb egy nagy semminél, a királyné megfordul, a nyakát megszúrja egy gombostű,
s mérgében úgy pofon üti a szobalányt, hogy az szegény sírva fakadt. De, uramistenem, szeme-
szája tátva maradt a királyfinak, mert könny helyett csupa drágagyöngy pergett a leány szeméből.
Nagyot kiált a királyfi örömében:
- Te leány, talán bizony te vagy a gyöngyöt síró s rózsát nevető királykisasszony?!
A leány nem szólt semmit, csak elkezdett nevetni, s hát csak hullott a szájából fehér rózsa, piros
rózsa, égővörös, egyik szebb a másiknál. Akkor aztán lehúzta a cipellőjét, s elkezdett sétálni föl s
alá a szobában, s perdült, karikázott lába nyomán a sok arany.
Hiszen a királyfinak sem kellett egyéb. Kiseprűztette udvarából a boszorkányt s a leányát, aztán
mindjárt papot hívatott, s megesküdött a rózsát nevető királykisasszonnyal.
Még ma is élnek, ha meg nem haltak.