Volt egyszer a világon egy király. Ennek a királynak volt egy nagyon szép felesége,
aki gyönyörű leányt hozott a világra. Nőtt a lány, és mikor nagyobb lett,
gyönyörűszép leány vált belőle.
Volt a másik országban egy király, és annak a királynak volt egy fia. Ez a
királyfiú nagyon szép volt, de ezt a királyfiút a boszorkányok elátkozták
szörnyeteggé. De úgy, hogy időnként férfi is lehetett. Ez a királyfiúból való
szörnyeteg bejárta a világot, és feleségül akarta venni a gyönyörű királykisasszonyt.
De a királykisasszony nem ment hozzá. Ezért a szörnyeteg elvarázsolta.
Szörnyeteggé lett a királykisasszony is, méghozzá élőhalottá. Elváltozott teljesen az
arca és a teste, és mint egy élőhalott, úgy feküdt.
Egy üvegkoporsóba tették a királykisasszonyt, és elvitték a templomba. Az
oltár előtt letették az üvegkoporsót, és a főpapok misét mondottak a templomban,
hogy a jó Isten szabadítsa meg a királykisasszonyt a szörnyetegségéből. A király
pedig kihirdette az egész világ területén, hogy mindazok a legények, akik bátrak,
jelentkezzenek a királyi palotában, mert amelyik fiatalember az ő leányát a
templomban megőrzi, és az ismét lánnyá változik, annak fogja adni a lányt feleségül.
Voltak nagyon sokan, akik megjelentek a királynál. A király ezeket a királyi
palota egyik lakosztályába helyezte el, s ellátta őket finomabbnál finomabb ételekkel.
Minden éjjel lement közülük egy a templomba a királykisasszonyt őrizni.
Amikor a legelső katona lement — mert természetesen mindenki
katonaruhába öltözve, fegyveresen ment a templomba —, az oltár mellett volt egy
asztal, az asztal mellett egy szék. Ez volt a helye az őrt álló katonának. Az asztal
meg volt terítve, ital, étel volt rajta, hogy ne unatkozzon éjszaka az őrt álló katona.
Amikor az első katona lement a templomba, helyet foglalt az asztalnál, múlatta az
időt. A toronyóra rövidesen elütötte a tizenkettőt. Akkor a koporsó fedele fölnyílt, a
szörnyeteggé vált királykisasszony kiugrott belőle. Olyan volt, mint egy valóságos
vadállat, nekiugrott a katonának:
— Jaj, de éhes vagyok, mindjárt megeszlek!
Megkapta a katonát, anélkül hogy a katona tudott volna válaszolni, diribról
darabra tépte, és összedúrt mindent a templomban. Azután ismét lefeküdt a
koporsójába.
Reggel, amikor lement a király kíséretével a templomba, ott találták a katonát
diribról darabra tépve. Összeszedték a hulladarabokat, koporsóba tették, és
eltemették.
Másnap este rákerült a sor a másikra. Lement az is a templomba őrködni a
királykisasszony mellett. De bizony nem ült le az asztalhoz, hanem járkált a
templomban. Éppen az oltár mellett volt, mikor ütötte az óra a tizenkettőt. Mikor az
első ütést meghallotta, rögtön az oltár mögé bújt. Amikor elverte a tizenkettőt az óra,
a szörnyeteggé vált királykisasszony kiugrott a koporsóból:
— Hol vagy, katona? Jaj, de éhes vagyok, mindjárt eszem belőled!
És szaladt körül a templomban. Egyszer csak rábukkant az oltár mögött a
katonára. Anélkül, hogy tudott volna védekezni, nekirontott a szörnyeteg
királykisasszony, beleharapott, és diribról darabra tépte. Akkor letelt az ideje, s a
királykisasszony ismét a koporsóba feküdt.
Másnap reggel a király a kíséretével együtt lement a templomba. Nagyon
szomorú volt, amikor látta a lányát ott feküdni a koporsóban, és a katonának a testét
diribről darabra szaggatva szanaszét szórva a templomban. Összeszedték a
hulladarabokat, belerakták a koporsóba, és eltemették.
Másnap este a harmadikon volt a sor. Az is lemegy a templomba, járkál le, föl,
gondolkozott. Amikor közeledett a tizenkettő, fölment a kórusra, és az orgona háta
mögé bútt. De amikor a tizenkettőt elütötte az óra, kiugrott a koporsóból a szörnyeteg
kisasszony, és kiáltotta:
— Hát hol vagy, te katona, hadd eszek belőled! Jaj, de éhes vagyok!
Szaladt összevissza a templomban, amikor egyszer csak ráakadt az orgona
háta megett a katonára. Elkapta, beleharapott, és a templom közepére ugrott vele,
és ott diribról darabra szaggatta, és szanaszét szórta a templomban. Amikor az ideje
letelt, lefeküdt a koporsóba.
Másnap reggel ment a király a kíséretével, s a király ismét nagyon szomorú
volt. Látta azt a borzalmas tettet, amit cselekedett az ő lánya. A lány pedig feküdt a
koporsóban, mint egy elváltozott szörnyeteg.
És így ment ez napról napra. Mindenhová bújtak az őrt álló katonák, de
akárhová bújtak is, a szörnyeteg kisasszony mindig megtalálta őket, és minden
éjszaka egy katonát kivégzett a világból. Ennek híre futott, és bizony nemigen akart
többé senki őrt állani a királykisasszony koporsójánál.
Volt abban az időben egy másik ország. Abban a másik országban volt egy
nagyon szegény ember. Annak a nagyon szegény embernek volt három fia. Amikor a
három fiú legénysorba jutott, azt mondja nékik az édesapjuk:
— Kedves fiaim, jó volna, ha elindulnátok valamerre, és a Jóisten segítségével
valami jó szolgálatot keresnétek, vagy pedig valami jó pénzre szert tennétek.
Látjátok, milyen keservesen neveltelek föl benneteket, milyen nehéz egy napszámos
embernek az élete, mert az élet lefolyása alatt többet éhezik az ember, mint jóllakik.
Erre azt mondja a szegény embernek a három fia:
— Igaza van, édesapánk, el is fogunk indulni.
Az édesanyjuk sütött nékik útravalót, s a három fiú útnak indult. Mennek,
mennek, mendegélnek, faluról városra. Egyszer csak beérnek egy rettenetes nagy
erdőbe. Hát amint mennek a nagy erdőben, a nagy erdő közepén találtak egy kicsi
kis házikót. A kis házikóban egy remete éldegélt. Az a remete csak imádkozással
foglalkozott állandóan. A három derék fiatalember odament, és köszöntek. Fogadta a
remete:
— Na, édes fiaim, hát mi járatban vagytok?
— Hát nem egyébben, kedves bácsikám — feleli a legidősebb —, mint
elindultunk szerencsét próbálni.
— Foglaljatok helyet, fiaim, a házamban. Kipihenhetitek magatokat, mert
látom azt, hogy igaz lelkűek vagytok mind a hárman.
Helyet foglalt a három fiú, és mondja nekik az öreg remete:
— Fiaim, azt nem mondhatom, hogy valami jó eledellel megkínálhatlak
benneteket, mert az én eledelem csak vad gyümölcs és édes gyökér, én csak avval
élek.
— Nem baj, kedves bácsikám — feleli az idősebbik —, még egy kevés
ennivaló van a zsebemben, s itt van nálam egy bogrács is. Majd elmegyünk az
erdőbe, nézünk valami nyulat, ha foghatunk, aztán majd sütünk magunknak egy kis
húst.
Úgy is volt. A két fiatalabb elment, és fogtak egy nyulat. Lehúzták a bőrét, és
vacsorára elkészítették maguknak, és megették. Lepihentek, és hamar elaludtak az
öreg remete házában.
Másnap reggel, mikor fölébredtek, azt mondja az öreg remete a három fiúnak :
— Hát, édes fiaim, én egész éjjel nem aludtam. Én imádkoztam, és egy
hangot hallottam. Az a hang engemet figyelmeztetett, hogy mondjam meg nektek,
menjetek ebbe az irányba napkeletnek, mert a Jóisten titeket egy jó helyre fog
vezérelni, ahol meg fogjátok találni a boldogságtokat.
Akkor elbúcsúzott a három testvér a remetétől. Megköszönték a remetének az
útbaigazítást, és elballagtak.
Mentek, mendegéltek hosszú időn keresztül, anélkül hogy találkoztak volna
valakivel is. Akkor faluba értek, és a faluba megenyhítették egy kis élelemmel
magukat, majd elmentek. Itt is, ott is pihentek egy-két napot. Kaptak egy kis pénzt,
élelmet, és így vándoroltak tovább. Egyszer csak elérték azt az országot, amelyben
volt az a szörnyeteggé változkodott királykisasszony.
Amikor beértek a királyi fővárosba, meghallotta a három szegény legény, hogy
a királynál lehet jelentkezni annak, aki jószerencsét akar próbálni, mert a
királykisasszony szörnyeteggé van elvarázsolva, és aki a királykisasszonyt a
szörnyeteg képétől megváltja, az megkaphatja a királykisasszonyt feleségül, és ha a
király meghal, övé lehet a királyi korona is.
Összenéz a három testvér, és azt mondják egymásnak:
— Hát gyertek, elmegyünk, jelentkezünk, hátha a Jóisten szerencsés helyre
vezérelt bennünket.
Fölmentek a királyhoz, köszöntek. Fogadta a király őket, és azt mondta nekik:
— Na, fiaim, hát mi járatban vagytok?
Feleli a legidősebb:
— Király atyám, hallottuk, hogy király atyámnak szüksége van jó bátor
katonára. Hát mi elég bátor fiúk vagyunk, meg fogjuk állni a helyünket, bárhová állít
bennünket a király atyám.
— Hát majd meglátom, fiaim. Szükség van, nagyon is nagy szükségem van
bátor katonákra.
Elvezette a király a három legényt a külön lakosztályba, itt katonaruhát adott
nékik, s ellátta őket élelemmel.
Másnap azt mondja a király:
— Na, fiaim, hát már az este sor kerül egyikőtökre. Eddig kilencvenkilenc
katona állott őrt az én lányom koporsójánál, és a kilencvenkilenc katona mind
meghalt. Hát most melyikőtök vállalkozik századiknak?
A legkisebb testvér volt a legügyesebb katona. Az gyorsan a király elibe állt,
és jelentette a királynak, hogy:
— Én, király atyám!
Akkor a király azt mondta néki:
— Na, fiam, látod azt a templomot?
— Igenis látom, király atyám.
— Hát este abba a templomba elmész, ott van az oltár előtt egy koporsó,
abban a koporsóban fekszik az én szörnyeteggé vált lányom. Ha megőrződ a
lányomat, és meg bírod azt tenni, hogy a lányom újra lány legyen, a szörnyeteg
képétől megszabaduljon, neked adom feleségül, és a bátyáid a királyi palotámban
magasrangú urak lesznek.
Fölöltözködött a legkisebb fiú, vette a fegyverét. Nem sokat teketóriázott,
elköszönt a két bátyjától, megcsókolta őket — isten tudja látjuk-e még egymást, vagy
talán soha —, és elindult a templomba.
Volt egy rét a kastély és a templom között, azon ment keresztül a fiú,
lehorgasztott fejjel és mélyen gondolkodva. Amint így ment, mendegélt az úton, az út
mellett egy koldus ember ült, s kalapját a kezében tartva alamizsnát kért. Odaért a
legény, és csak akkor emelte föl a fejét, amikor meglátta a koldust. Nyúlt a zsebébe,
és egy pár pénzdarabot a szegény koldus kalapjába dobott.
A szegény koldus a pénzdarabot kivette a kalapjából, a zsebébe tette, és
ránézett a fiatalemberre. Azt mondja a fiatalembernek:
— Mondjad, édes fiam, miért vagy olyan nagyon szomorú? Olyan fehér az
arcod, mint a legfehérebb hó. Mi bántja a szívedet?
— Hát, kedves öregapám, én megmondom magának. Most megyek abba a
templomba őrt állani a királykisasszony koporsójánál, hogy megőrizzem őt az éjjel,
de a király megmondta nekem, hogy kilencvenkilenc őrt álló katonát már eltemettek,
én vagyok épp a századik.
— Na, édes fiam; ne legyél szomorú — mondja az öreg koldus —, mert te
nem fogsz meghalni. Hanem úgy cselekedj, ahogy azt én néked most megmondom.
Most bemégy a templomba. Szórakozhatsz, ahogy akarsz a templomban, ahogy
neked jólesik tizenkét óráig. De amikor közeledik a tizenkét óra, állj a koporsó bal
oldalához. Amikor hallod, hogy üti az óra a tizenkettőt, a fegyveredet tedd le, és a
koporsónak a bal oldalánál feküdj le, mert amikor az óra elüti a tizenkettőt, a
szörnyeteg királykisasszony a jobb oldalra teszi a koporsó fedelét, és kijön a
koporsóból. Te pedig, amint a királykisasszony kilépett a koporsóból, azon nyomban
feküdj a koporsóba. A szörnyeteggé vált királykisasszony mindent össze fog forgatni
a templomban, és amikor tégedet nem talál sehol, visszamegy a koporsóhoz.
Mindenféle szép szavakat mond majd neked, életedben olyan szép szavakat te még
nem hallottál, mint aminőket a szörnyeteggé vált királykisasszony mondani fog. De te
maradj mozdulatlanul és szótlanul, egy hang a szájadból ki ne jöjjön, még meg nem
hallod, hogy a toronyóra elüti az egyet. Amikor a toronyóra az egyet elüti,
beszélhetsz vele, és kijöhetsz a koporsóból, mert akkor a királykisasszony a
szörnyeteg képétől megszabadul. Meglátod, hogy amikor a toronyóra az egyet elüti,
milyen csodaszép nő áll majd előtted. Na, édes fiam, elmehetsz, de amit most én
teneked elmondottam, abból semmit se tévessz el, mert hogyha eltéveszted, holnap
tégedet is temetni fognak.
Akkor elment a fiatalember a templomba. Egyenest ment a koporsóhoz.
Megnézte a szörnyeteggé vált királykisasszonyt, meg is borzadt tőle. Leült az
asztalhoz, és hozzáfogott falatozni. Volt egy kis jó szíverősítője is, ivogatott
magában, és sétálgatott a templomban le, föl. Amikor meghallotta, hogy a toronyóra
üti a háromnegyed tizenkettőt, odament a koporsó bal oldalához, letette a fegyverét,
és amikor hallotta, hogy az óra üti a tizenkettőt, akkor már félelmetes volt neki,
rettenetes nagy borzongást érzett, de mégis a koporsó mellett lefeküdt a földre.
Amikor elütötte az óra a tizenkettőt, a szörnyeteggé vált királykisasszony a koporsó
fedelit jobb oldalra letette magáról, és kiugrott a koporsóból. A katona nyomban
belefeküdt a koporsóba. A szörnyeteggé vált királykisasszony elkiáltotta magát:
— Hol vagy, te katona? Jaj, de éhes vagyok, hadd egyek már belőled!
Először körülszaladgálta a templomot. Nem talált senkit. Felszaladt a kórusra,
az orgonát ledobálta a kórusról, átkutatta az orgona belsejét. Nem talált sehol senkit.
Akkor nekiugrott az oltárnak. Az oltárt fölfordította; ott se talált senkit. Akkor
nekiugrott a szobroknak. A szobrokat a templomban mind összetörte, de sehol
semmit nem talált.
Az idő telt, már háromnegyed egyet ütött az óra, amikor visszament a
koporsóhoz. Meglátta benne a katonát. Letérdelt a koporsó előtt a szörnyeteggé vált
királykisasszony, összetette a két kezét, és úgy kérte a katonát, hogy legyen szíves,
és jöjjön ki a koporsóból, de a katona szótlanul maradt. Akkor mindenféle édes
szavakkal kérte a katonát, az egész világot neki ígérte, hogy az övé lesz a
legnagyobb boldogság, hogy ő lesz a királyok királya, csak jöjjön ki a koporsóból, de
a katona hajthatatlan maradt. Nem jött ki, sőt még egy szót se szólt, annyi se jött a
szájára.
Egyszer csak ütötte az óra az egyet. Figyelte a katona a szörnyeteggé vált
királykisasszony arcát. Egyszer csak látja, hogy egy gyönyörű szép nő térdel a
koporsó előtt.
Akkor azt mondja a királykisasszony:
— Na, édes szívem, édes megváltóm, aki nékem az életet újra visszaadtad,
fölkelhetsz már a koporsóból.
— Most már tudom, hogy fölkelhetek.
Akkor fölkelt a katona a koporsóból, és a királykisasszony a nyakába borult, és
megcsókolta, és ő viszont megcsókolta a királykisasszonyt. Akkor azt mondotta a
királykisasszony a katonának:
— Na most már, édes szívem, adjunk hálát a Jóistennek. Énnekem a te
segítséged által a Jóisten visszaadta az élő képességemet.
Letérdeltek a ronccsá tört oltár előtt, és reggelig ott imádkoztak.
Amikor reggel a király a kíséretével belépett a templomba, ott látta azt a
borzalmas dolgot a templomban, mert minden ronccsá volt törve. Látta a ronccsá tört
oltár előtt térdelni a lányát és a katonát. Mindjárt szaladt oda, és akkor fölkelt a
királykisasszony a katonával együtt, a nyakába borult az édesatyjának, és
megcsókolta:
— Édes jó apám, hála legyen a Jóistennek, hogy az Isten visszaadta az élő
képességemet. Ez a katona váltott meg engemet a szörnyeteg képétől, és én ezt a
katonát el se hagyhatom soha, mert a szívem nem engedi.
Arra azt mondja a király, hogy:
— Édes lányom, nagyon jól mondod, annak én is nagyon örülök, mert én a te
kezedet már őneki ajánlottam, hogyha tégedet a szörnyeteg képétől meg tud váltani.
A királykisasszony egyik karját beleöltötte édesapja karjába, másikat a
katonáéba, és a kísérettel együtt úgy vonultak be a királyi palotába. Azonnal
bevezették a legkisebb szegény legénynek a két bátyját is a királyi palotába, kaptak
egy külön lakosztályt, gyönyörű szép ruhába fölöltöztették őket, és rövidesen
megtartották a hétországra szóló esküvőt.
Az esküvőn én is ott voltam, mert bizony olyan szegény fiúk mellett nékem is
kellett ügyeskednem. Ott volt mindenféle ember. Hét ökröt egyszerre húztunk a
nyársra, és a hét ökör alatt tüzet raktunk, úgy sütöttük meg. Jaj, hát aztán ne is
mondjam azt a temérdek bort, a nagy hordók a Dunáig értek, mosódézsával hordtuk
haza a bort, ivott boldog, boldogtalan. Két hétig a fővárosban józan ember nem volt.
Amikor a lakodalom elmúlt, a két idősebbik testvér elutazott haza. A szegény
szüleiket elhozták magukkal, de az utat visszafelé gyalogszerrel tették meg, és azon
a rettenetes nagy erdőn jöttek keresztül, és elmentek az öreg remetéhez. Mindazokat
a dolgokat, amik velük történtek, elmondották neki. Azt mondotta az öreg remete:
— Istenem, mégis érzem, hogy nemhiába van nékem ez a nagy fogadásom,
úgy veszem észre, hogy a Jóisten a kérésemet meghallgatja, mert én áldást kértem
tirátok az Istentől.
Akkor elköszönt a két testvér az édesatyjával együtt az öreg remetétől, és
hosszú utazás után elérték a királyi fővárost, ahol az egyszerű szegény napszámost
és napszámosasszonyt felöltöztették pompás ruhába. Amikor felöltöztek, belenézett
az öreg meg az öregasszony a térdig érő tükörbe:
— Istenem, mi vagyunk ezek vagy nem?
A két idősebbik testvér elvett két hercegkisasszonyt feleségül. Akkor újra nagy
lakomát tartottak, és mindnyájan boldogul éltek, s még ma is élnek, ha meg nem
haltak.
aki gyönyörű leányt hozott a világra. Nőtt a lány, és mikor nagyobb lett,
gyönyörűszép leány vált belőle.
Volt a másik országban egy király, és annak a királynak volt egy fia. Ez a
királyfiú nagyon szép volt, de ezt a királyfiút a boszorkányok elátkozták
szörnyeteggé. De úgy, hogy időnként férfi is lehetett. Ez a királyfiúból való
szörnyeteg bejárta a világot, és feleségül akarta venni a gyönyörű királykisasszonyt.
De a királykisasszony nem ment hozzá. Ezért a szörnyeteg elvarázsolta.
Szörnyeteggé lett a királykisasszony is, méghozzá élőhalottá. Elváltozott teljesen az
arca és a teste, és mint egy élőhalott, úgy feküdt.
Egy üvegkoporsóba tették a királykisasszonyt, és elvitték a templomba. Az
oltár előtt letették az üvegkoporsót, és a főpapok misét mondottak a templomban,
hogy a jó Isten szabadítsa meg a királykisasszonyt a szörnyetegségéből. A király
pedig kihirdette az egész világ területén, hogy mindazok a legények, akik bátrak,
jelentkezzenek a királyi palotában, mert amelyik fiatalember az ő leányát a
templomban megőrzi, és az ismét lánnyá változik, annak fogja adni a lányt feleségül.
Voltak nagyon sokan, akik megjelentek a királynál. A király ezeket a királyi
palota egyik lakosztályába helyezte el, s ellátta őket finomabbnál finomabb ételekkel.
Minden éjjel lement közülük egy a templomba a királykisasszonyt őrizni.
Amikor a legelső katona lement — mert természetesen mindenki
katonaruhába öltözve, fegyveresen ment a templomba —, az oltár mellett volt egy
asztal, az asztal mellett egy szék. Ez volt a helye az őrt álló katonának. Az asztal
meg volt terítve, ital, étel volt rajta, hogy ne unatkozzon éjszaka az őrt álló katona.
Amikor az első katona lement a templomba, helyet foglalt az asztalnál, múlatta az
időt. A toronyóra rövidesen elütötte a tizenkettőt. Akkor a koporsó fedele fölnyílt, a
szörnyeteggé vált királykisasszony kiugrott belőle. Olyan volt, mint egy valóságos
vadállat, nekiugrott a katonának:
— Jaj, de éhes vagyok, mindjárt megeszlek!
Megkapta a katonát, anélkül hogy a katona tudott volna válaszolni, diribról
darabra tépte, és összedúrt mindent a templomban. Azután ismét lefeküdt a
koporsójába.
Reggel, amikor lement a király kíséretével a templomba, ott találták a katonát
diribról darabra tépve. Összeszedték a hulladarabokat, koporsóba tették, és
eltemették.
Másnap este rákerült a sor a másikra. Lement az is a templomba őrködni a
királykisasszony mellett. De bizony nem ült le az asztalhoz, hanem járkált a
templomban. Éppen az oltár mellett volt, mikor ütötte az óra a tizenkettőt. Mikor az
első ütést meghallotta, rögtön az oltár mögé bújt. Amikor elverte a tizenkettőt az óra,
a szörnyeteggé vált királykisasszony kiugrott a koporsóból:
— Hol vagy, katona? Jaj, de éhes vagyok, mindjárt eszem belőled!
És szaladt körül a templomban. Egyszer csak rábukkant az oltár mögött a
katonára. Anélkül, hogy tudott volna védekezni, nekirontott a szörnyeteg
királykisasszony, beleharapott, és diribról darabra tépte. Akkor letelt az ideje, s a
királykisasszony ismét a koporsóba feküdt.
Másnap reggel a király a kíséretével együtt lement a templomba. Nagyon
szomorú volt, amikor látta a lányát ott feküdni a koporsóban, és a katonának a testét
diribről darabra szaggatva szanaszét szórva a templomban. Összeszedték a
hulladarabokat, belerakták a koporsóba, és eltemették.
Másnap este a harmadikon volt a sor. Az is lemegy a templomba, járkál le, föl,
gondolkozott. Amikor közeledett a tizenkettő, fölment a kórusra, és az orgona háta
mögé bútt. De amikor a tizenkettőt elütötte az óra, kiugrott a koporsóból a szörnyeteg
kisasszony, és kiáltotta:
— Hát hol vagy, te katona, hadd eszek belőled! Jaj, de éhes vagyok!
Szaladt összevissza a templomban, amikor egyszer csak ráakadt az orgona
háta megett a katonára. Elkapta, beleharapott, és a templom közepére ugrott vele,
és ott diribról darabra szaggatta, és szanaszét szórta a templomban. Amikor az ideje
letelt, lefeküdt a koporsóba.
Másnap reggel ment a király a kíséretével, s a király ismét nagyon szomorú
volt. Látta azt a borzalmas tettet, amit cselekedett az ő lánya. A lány pedig feküdt a
koporsóban, mint egy elváltozott szörnyeteg.
És így ment ez napról napra. Mindenhová bújtak az őrt álló katonák, de
akárhová bújtak is, a szörnyeteg kisasszony mindig megtalálta őket, és minden
éjszaka egy katonát kivégzett a világból. Ennek híre futott, és bizony nemigen akart
többé senki őrt állani a királykisasszony koporsójánál.
Volt abban az időben egy másik ország. Abban a másik országban volt egy
nagyon szegény ember. Annak a nagyon szegény embernek volt három fia. Amikor a
három fiú legénysorba jutott, azt mondja nékik az édesapjuk:
— Kedves fiaim, jó volna, ha elindulnátok valamerre, és a Jóisten segítségével
valami jó szolgálatot keresnétek, vagy pedig valami jó pénzre szert tennétek.
Látjátok, milyen keservesen neveltelek föl benneteket, milyen nehéz egy napszámos
embernek az élete, mert az élet lefolyása alatt többet éhezik az ember, mint jóllakik.
Erre azt mondja a szegény embernek a három fia:
— Igaza van, édesapánk, el is fogunk indulni.
Az édesanyjuk sütött nékik útravalót, s a három fiú útnak indult. Mennek,
mennek, mendegélnek, faluról városra. Egyszer csak beérnek egy rettenetes nagy
erdőbe. Hát amint mennek a nagy erdőben, a nagy erdő közepén találtak egy kicsi
kis házikót. A kis házikóban egy remete éldegélt. Az a remete csak imádkozással
foglalkozott állandóan. A három derék fiatalember odament, és köszöntek. Fogadta a
remete:
— Na, édes fiaim, hát mi járatban vagytok?
— Hát nem egyébben, kedves bácsikám — feleli a legidősebb —, mint
elindultunk szerencsét próbálni.
— Foglaljatok helyet, fiaim, a házamban. Kipihenhetitek magatokat, mert
látom azt, hogy igaz lelkűek vagytok mind a hárman.
Helyet foglalt a három fiú, és mondja nekik az öreg remete:
— Fiaim, azt nem mondhatom, hogy valami jó eledellel megkínálhatlak
benneteket, mert az én eledelem csak vad gyümölcs és édes gyökér, én csak avval
élek.
— Nem baj, kedves bácsikám — feleli az idősebbik —, még egy kevés
ennivaló van a zsebemben, s itt van nálam egy bogrács is. Majd elmegyünk az
erdőbe, nézünk valami nyulat, ha foghatunk, aztán majd sütünk magunknak egy kis
húst.
Úgy is volt. A két fiatalabb elment, és fogtak egy nyulat. Lehúzták a bőrét, és
vacsorára elkészítették maguknak, és megették. Lepihentek, és hamar elaludtak az
öreg remete házában.
Másnap reggel, mikor fölébredtek, azt mondja az öreg remete a három fiúnak :
— Hát, édes fiaim, én egész éjjel nem aludtam. Én imádkoztam, és egy
hangot hallottam. Az a hang engemet figyelmeztetett, hogy mondjam meg nektek,
menjetek ebbe az irányba napkeletnek, mert a Jóisten titeket egy jó helyre fog
vezérelni, ahol meg fogjátok találni a boldogságtokat.
Akkor elbúcsúzott a három testvér a remetétől. Megköszönték a remetének az
útbaigazítást, és elballagtak.
Mentek, mendegéltek hosszú időn keresztül, anélkül hogy találkoztak volna
valakivel is. Akkor faluba értek, és a faluba megenyhítették egy kis élelemmel
magukat, majd elmentek. Itt is, ott is pihentek egy-két napot. Kaptak egy kis pénzt,
élelmet, és így vándoroltak tovább. Egyszer csak elérték azt az országot, amelyben
volt az a szörnyeteggé változkodott királykisasszony.
Amikor beértek a királyi fővárosba, meghallotta a három szegény legény, hogy
a királynál lehet jelentkezni annak, aki jószerencsét akar próbálni, mert a
királykisasszony szörnyeteggé van elvarázsolva, és aki a királykisasszonyt a
szörnyeteg képétől megváltja, az megkaphatja a királykisasszonyt feleségül, és ha a
király meghal, övé lehet a királyi korona is.
Összenéz a három testvér, és azt mondják egymásnak:
— Hát gyertek, elmegyünk, jelentkezünk, hátha a Jóisten szerencsés helyre
vezérelt bennünket.
Fölmentek a királyhoz, köszöntek. Fogadta a király őket, és azt mondta nekik:
— Na, fiaim, hát mi járatban vagytok?
Feleli a legidősebb:
— Király atyám, hallottuk, hogy király atyámnak szüksége van jó bátor
katonára. Hát mi elég bátor fiúk vagyunk, meg fogjuk állni a helyünket, bárhová állít
bennünket a király atyám.
— Hát majd meglátom, fiaim. Szükség van, nagyon is nagy szükségem van
bátor katonákra.
Elvezette a király a három legényt a külön lakosztályba, itt katonaruhát adott
nékik, s ellátta őket élelemmel.
Másnap azt mondja a király:
— Na, fiaim, hát már az este sor kerül egyikőtökre. Eddig kilencvenkilenc
katona állott őrt az én lányom koporsójánál, és a kilencvenkilenc katona mind
meghalt. Hát most melyikőtök vállalkozik századiknak?
A legkisebb testvér volt a legügyesebb katona. Az gyorsan a király elibe állt,
és jelentette a királynak, hogy:
— Én, király atyám!
Akkor a király azt mondta néki:
— Na, fiam, látod azt a templomot?
— Igenis látom, király atyám.
— Hát este abba a templomba elmész, ott van az oltár előtt egy koporsó,
abban a koporsóban fekszik az én szörnyeteggé vált lányom. Ha megőrződ a
lányomat, és meg bírod azt tenni, hogy a lányom újra lány legyen, a szörnyeteg
képétől megszabaduljon, neked adom feleségül, és a bátyáid a királyi palotámban
magasrangú urak lesznek.
Fölöltözködött a legkisebb fiú, vette a fegyverét. Nem sokat teketóriázott,
elköszönt a két bátyjától, megcsókolta őket — isten tudja látjuk-e még egymást, vagy
talán soha —, és elindult a templomba.
Volt egy rét a kastély és a templom között, azon ment keresztül a fiú,
lehorgasztott fejjel és mélyen gondolkodva. Amint így ment, mendegélt az úton, az út
mellett egy koldus ember ült, s kalapját a kezében tartva alamizsnát kért. Odaért a
legény, és csak akkor emelte föl a fejét, amikor meglátta a koldust. Nyúlt a zsebébe,
és egy pár pénzdarabot a szegény koldus kalapjába dobott.
A szegény koldus a pénzdarabot kivette a kalapjából, a zsebébe tette, és
ránézett a fiatalemberre. Azt mondja a fiatalembernek:
— Mondjad, édes fiam, miért vagy olyan nagyon szomorú? Olyan fehér az
arcod, mint a legfehérebb hó. Mi bántja a szívedet?
— Hát, kedves öregapám, én megmondom magának. Most megyek abba a
templomba őrt állani a királykisasszony koporsójánál, hogy megőrizzem őt az éjjel,
de a király megmondta nekem, hogy kilencvenkilenc őrt álló katonát már eltemettek,
én vagyok épp a századik.
— Na, édes fiam; ne legyél szomorú — mondja az öreg koldus —, mert te
nem fogsz meghalni. Hanem úgy cselekedj, ahogy azt én néked most megmondom.
Most bemégy a templomba. Szórakozhatsz, ahogy akarsz a templomban, ahogy
neked jólesik tizenkét óráig. De amikor közeledik a tizenkét óra, állj a koporsó bal
oldalához. Amikor hallod, hogy üti az óra a tizenkettőt, a fegyveredet tedd le, és a
koporsónak a bal oldalánál feküdj le, mert amikor az óra elüti a tizenkettőt, a
szörnyeteg királykisasszony a jobb oldalra teszi a koporsó fedelét, és kijön a
koporsóból. Te pedig, amint a királykisasszony kilépett a koporsóból, azon nyomban
feküdj a koporsóba. A szörnyeteggé vált királykisasszony mindent össze fog forgatni
a templomban, és amikor tégedet nem talál sehol, visszamegy a koporsóhoz.
Mindenféle szép szavakat mond majd neked, életedben olyan szép szavakat te még
nem hallottál, mint aminőket a szörnyeteggé vált királykisasszony mondani fog. De te
maradj mozdulatlanul és szótlanul, egy hang a szájadból ki ne jöjjön, még meg nem
hallod, hogy a toronyóra elüti az egyet. Amikor a toronyóra az egyet elüti,
beszélhetsz vele, és kijöhetsz a koporsóból, mert akkor a királykisasszony a
szörnyeteg képétől megszabadul. Meglátod, hogy amikor a toronyóra az egyet elüti,
milyen csodaszép nő áll majd előtted. Na, édes fiam, elmehetsz, de amit most én
teneked elmondottam, abból semmit se tévessz el, mert hogyha eltéveszted, holnap
tégedet is temetni fognak.
Akkor elment a fiatalember a templomba. Egyenest ment a koporsóhoz.
Megnézte a szörnyeteggé vált királykisasszonyt, meg is borzadt tőle. Leült az
asztalhoz, és hozzáfogott falatozni. Volt egy kis jó szíverősítője is, ivogatott
magában, és sétálgatott a templomban le, föl. Amikor meghallotta, hogy a toronyóra
üti a háromnegyed tizenkettőt, odament a koporsó bal oldalához, letette a fegyverét,
és amikor hallotta, hogy az óra üti a tizenkettőt, akkor már félelmetes volt neki,
rettenetes nagy borzongást érzett, de mégis a koporsó mellett lefeküdt a földre.
Amikor elütötte az óra a tizenkettőt, a szörnyeteggé vált királykisasszony a koporsó
fedelit jobb oldalra letette magáról, és kiugrott a koporsóból. A katona nyomban
belefeküdt a koporsóba. A szörnyeteggé vált királykisasszony elkiáltotta magát:
— Hol vagy, te katona? Jaj, de éhes vagyok, hadd egyek már belőled!
Először körülszaladgálta a templomot. Nem talált senkit. Felszaladt a kórusra,
az orgonát ledobálta a kórusról, átkutatta az orgona belsejét. Nem talált sehol senkit.
Akkor nekiugrott az oltárnak. Az oltárt fölfordította; ott se talált senkit. Akkor
nekiugrott a szobroknak. A szobrokat a templomban mind összetörte, de sehol
semmit nem talált.
Az idő telt, már háromnegyed egyet ütött az óra, amikor visszament a
koporsóhoz. Meglátta benne a katonát. Letérdelt a koporsó előtt a szörnyeteggé vált
királykisasszony, összetette a két kezét, és úgy kérte a katonát, hogy legyen szíves,
és jöjjön ki a koporsóból, de a katona szótlanul maradt. Akkor mindenféle édes
szavakkal kérte a katonát, az egész világot neki ígérte, hogy az övé lesz a
legnagyobb boldogság, hogy ő lesz a királyok királya, csak jöjjön ki a koporsóból, de
a katona hajthatatlan maradt. Nem jött ki, sőt még egy szót se szólt, annyi se jött a
szájára.
Egyszer csak ütötte az óra az egyet. Figyelte a katona a szörnyeteggé vált
királykisasszony arcát. Egyszer csak látja, hogy egy gyönyörű szép nő térdel a
koporsó előtt.
Akkor azt mondja a királykisasszony:
— Na, édes szívem, édes megváltóm, aki nékem az életet újra visszaadtad,
fölkelhetsz már a koporsóból.
— Most már tudom, hogy fölkelhetek.
Akkor fölkelt a katona a koporsóból, és a királykisasszony a nyakába borult, és
megcsókolta, és ő viszont megcsókolta a királykisasszonyt. Akkor azt mondotta a
királykisasszony a katonának:
— Na most már, édes szívem, adjunk hálát a Jóistennek. Énnekem a te
segítséged által a Jóisten visszaadta az élő képességemet.
Letérdeltek a ronccsá tört oltár előtt, és reggelig ott imádkoztak.
Amikor reggel a király a kíséretével belépett a templomba, ott látta azt a
borzalmas dolgot a templomban, mert minden ronccsá volt törve. Látta a ronccsá tört
oltár előtt térdelni a lányát és a katonát. Mindjárt szaladt oda, és akkor fölkelt a
királykisasszony a katonával együtt, a nyakába borult az édesatyjának, és
megcsókolta:
— Édes jó apám, hála legyen a Jóistennek, hogy az Isten visszaadta az élő
képességemet. Ez a katona váltott meg engemet a szörnyeteg képétől, és én ezt a
katonát el se hagyhatom soha, mert a szívem nem engedi.
Arra azt mondja a király, hogy:
— Édes lányom, nagyon jól mondod, annak én is nagyon örülök, mert én a te
kezedet már őneki ajánlottam, hogyha tégedet a szörnyeteg képétől meg tud váltani.
A királykisasszony egyik karját beleöltötte édesapja karjába, másikat a
katonáéba, és a kísérettel együtt úgy vonultak be a királyi palotába. Azonnal
bevezették a legkisebb szegény legénynek a két bátyját is a királyi palotába, kaptak
egy külön lakosztályt, gyönyörű szép ruhába fölöltöztették őket, és rövidesen
megtartották a hétországra szóló esküvőt.
Az esküvőn én is ott voltam, mert bizony olyan szegény fiúk mellett nékem is
kellett ügyeskednem. Ott volt mindenféle ember. Hét ökröt egyszerre húztunk a
nyársra, és a hét ökör alatt tüzet raktunk, úgy sütöttük meg. Jaj, hát aztán ne is
mondjam azt a temérdek bort, a nagy hordók a Dunáig értek, mosódézsával hordtuk
haza a bort, ivott boldog, boldogtalan. Két hétig a fővárosban józan ember nem volt.
Amikor a lakodalom elmúlt, a két idősebbik testvér elutazott haza. A szegény
szüleiket elhozták magukkal, de az utat visszafelé gyalogszerrel tették meg, és azon
a rettenetes nagy erdőn jöttek keresztül, és elmentek az öreg remetéhez. Mindazokat
a dolgokat, amik velük történtek, elmondották neki. Azt mondotta az öreg remete:
— Istenem, mégis érzem, hogy nemhiába van nékem ez a nagy fogadásom,
úgy veszem észre, hogy a Jóisten a kérésemet meghallgatja, mert én áldást kértem
tirátok az Istentől.
Akkor elköszönt a két testvér az édesatyjával együtt az öreg remetétől, és
hosszú utazás után elérték a királyi fővárost, ahol az egyszerű szegény napszámost
és napszámosasszonyt felöltöztették pompás ruhába. Amikor felöltöztek, belenézett
az öreg meg az öregasszony a térdig érő tükörbe:
— Istenem, mi vagyunk ezek vagy nem?
A két idősebbik testvér elvett két hercegkisasszonyt feleségül. Akkor újra nagy
lakomát tartottak, és mindnyájan boldogul éltek, s még ma is élnek, ha meg nem
haltak.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése