Egyszer volt, hol nem volt, volt a világon egy igen szegény asszony. Annyija volt csak, amennyi a hátán csüngött, akár a csigának. Három kis gyermekét hurcolta a szegény asszony, amerre dologra járt. Letette őket a föld szélén a napraforgó árnyékába és kapált, kendert nyűtt, mikor minek a sorja volt. Bizony elég gond sanyargatta a szegény asszonyt, de odagondolt, hogy majd csak felnőnek a kis pulyák és még a segítségére lehetnek. Hát jól van. Felnőtt a három legényke, akár három szál búzakalász. -Halljátok-e? – szólt hozzájuk egy napon az anyjuk. – Kinőtt már a bajuszotok, jobb, ha elindultok szerencsét próbálni, mert aki nem próbál, nem nyer az semmit. Hanem amikor a tarisznyaakasztás ideje előtt, igen elbúsulta magát a szegény asszony. -Három gyereket neveltem, hárman ráncigálták a szoknyámat eddig, már meg senki se legyen körülöttem? – gondolta és végül csak a legnőttebb legényt engedte útnak. Hátha meghozná a szerencsét a legnagyobbik. A legényt hiába marasztalták a ...
Elkezdtem meséket olvasni. Gyerekként is szerettem olvasni, manapság pedig a népmese varázsol el. A mesék gyerekeknek és felnőttnek is szólnak, minden élethelyzetre megvan az odavaló, a megoldó. El kell menni érte a sűrű sötét erdőbe, meg kell küzdeni a 7 fejű sárkánnyal. Ha úgy alakul, a táltos paripa is segít, vagy a bölcs öregasszony. Az olvasás szóról szóra, az élő szavas mesélés képről képre történik. Igyekszem felnőni, mesélővé. Az elsőtől nagyon féltem, de túl vagyok a tűzkeresztségen.