Teknőc élelmet szerez

 A nap forrón tűzött. A föld cserepes volt a szárazságtól. Sok-sok hónapja nem esett már, ezért élelem sem volt. Az állatok éheztek.

Oroszlán, az állatok királya összehívta lesoványodott és kimerült barátait egy magas, vaskos törzsű fa árnyas lombja alá.
- A legenda szerint ez egy bűvös fa – kezdte mennydörgő hangján –, és bőségesen elláthat bennünket élelemmel, ha kimondjuk a titkos nevét. Csakhogy ezt a nevet nem ismeri más, csak az az öregember, aki a hegy tetején él.
- Akkor menjünk fel hozzá minél hamarabb – trombitált Elefánt –, még mielőtt mindnyájan éhen pusztulunk!
- Én felmegyek – jelentette ki Teknőc csöndesen, mire minden szem rá szegeződött.
- Nem beszélj ostobaságokat! – bődült el Oroszlán. – Ítéletnapig se érnél vissza! Nem, nem. Nyulat küldjük fel az öreghez, ő mindnyájunknál hamarabb megjárja!
Nyúl felkaptatott hát a hegyoldalon. Olyan gyorsan szaladt, hogy hosszú fülei egészen a fejéhez lapultak. Futott, nyargalt és száguldott, s nem sokkal később már szemtől szemben állt az öreggel.
- Kérlek, mondd meg a fa bűvös nevét! – könyörgött. – Az állatok nagyon éhesek.
Az öreg ránézett Nyúlra, végighallgatta, majd nem mondott egyebet, csak egyetlen szót, mely így hangzott: Uvungelema.
- Köszönöm – lihegte Nyúl, és már szaladt is lefelé a hegyoldalon.
Futott, nyargalt és száguldott, közben végig a bűvös fa nevét ismételgette magában: „Uvungelema, Uvungelema, Uvungelema”.
Ám amikor már épp leért volna a hegy lábához, bumm! nekiszaladt egy óriási hangyavárnak, és elszédült.
Úgy beütötte a fejét, hogy mire nagy üggyel-bajjal visszatántorgott az állatokhoz, teljesen elfelejtette a bűvös fa nevét.
- Másvalakit kell felküldenünk – morogta Oroszlán –, aki nem ilyen feledékeny.
- Én felmegyek – mondta ismét Teknőc.
Az állatok most már hangosan nevettek rajta.
- Éhen halunk, mire visszaérsz! – hahotázott Oroszlán. – Nem, nem. Elefántot fogjuk elküldeni.
Hosszú ormányát ide-oda himbálva felkaptatott hát Elefánt is a hegyoldalon. Futott és csörtetett, és nem sokkal később már szemtől szemben állt az öreggel.
- Kérlek, mondd meg a bűvös fa nevét! – könyörgött. – Az állatok nagyon éhesek.
Az öreg értetlenül nézett rá.
- De hiszen Nyúlnak már megmondtam! – felelte. – No, jól van, neked is elárulom: Uvungelema!
- Köszönöm! – lihegte Elefánt, és már szaladt is lefelé.
Futott és csörtetett, s közben végig a bűvös fa nevét ismételgette magában: „Uvungelema, Uvungelema, Uvungelema”. Ám akárcsak Nyúl, ő is annyira sietett, hogy nem vette észre a hangyavárat, és bumm! – ő is nekiszaladt. Úgy beütötte a fejét, hogy ő is elfelejtette a bűvös fa nevét!
- Ez nem lehet igaz! – üvöltötte Oroszlán. – Hát senki sem tud megjegyezni egy egyszerű nevet?
- Én meg tudnám jegyezni – szólt Teknőc csendesen.
A többi állat csak a fejét csóválta.
- Ebből elég volt! – ordította Oroszlán. – Azt hiszem, legfőbb ideje a saját kezembe venni a dolgot!
Így Oroszlán is felkaptatott a hegyoldalon, és beszélt az öreggel, de lefelé jövet bumm! ő is belerohant a hangyabolyba. Szédelegve tántorgott vissza a többiekhez, a fa nevét pedig teljesen elfelejtette.
- Most aztán mihez kezdjünk? – sóhajtotta Zsiráf.
- Majd én felmegyek! – vágta rá Teknőc elszántan, s mielőtt még bárki bármit is mondhatott volna, a hegynek vette az irányt.
Nem sietett, a teknőcöknek ugyanis nem szokása. Sőt, inkább csak totyogott.
Lassan vánszorgott felfelé, egyszerre csak egyetlen kurta lépést tett meg, de végül ő is felért az öreghez.
- Kérlek, mondd meg a bűvös fa nevét –mondta lassan –, mert a barátaim nagyon éhesek.
Az öreg haragosan nézett Teknőcre.
- De hiszen már megmondtam Nyúlnak, Elefántnak és Oroszlánnak! No, nem bánom, még egyszer elárulhatom. Ne feledd azonban, hogy többször nem mondom el! – Majd ismét kimondta a titkos szót: Uvungelema.
- Köszönöm – felelte Teknőc a lehető legudvariasabban. – Ígérem, nem felejtem el! – tette még hozzá, majd elindult lefelé.
Lassan totyogott és vánszorgott. Egyszerre csak egyetlen kurta lépést tett meg, s mindvégig lassan ismételgette magában: „Uvungelema, Uvungelema, Uvungelema”. Amikor a hangyavárhoz ért, egyszerűen megkerülte. Teknőc ugyanis nem sietett.
Az állatok mind köré sereglettek, amikor megérkezett.
- Tudod-e a nevet? – faggatták. – Emlékszel-e rá?
- Hát persze – felelte Teknőc mosolyogva. – Nem nehéz megjegyezni.
Aztán a bűvös fához fordult, és kimondta a nevét?
- Uvungelema.
Abban a szempillantásban édes, érett gyümölcsök teremtek az ágakon majd sorra az éhes állatok lába elé potyogtak.
Az állatok éljeneztek és ujjongtak. Degeszre tömhették a bendőjüket nemcsak aznap, hanem másnap, sőt azután is.
Amikor véget ért az éhínség, Teknőcöt koronázták királyukká, és soha többé nem nevetett rajta senki.

Gulyás Melinda  fordítása