mesezsák

Volt egyszer egy bohóc. Abból élt, hogy bohóckodott. Vásárokban és búcsúkban szórakoztatta az embereket. Senki nem tudott úgy bukfencezni, cigánykereket vetni és kötélen táncolni, mint ő. Jó bohóc volt, szerették nagyon. Olyan grimaszokat tudott vágni, hogy aki látta, csuklott a nevetéstől és olyan vidám történeteket tudott, hogy aki egyszer hallotta, az újra, meg újra hallani akarta, sose unta meg. Énekelt, táncolt és zenélt egyszerre. Bármit és bárkit utánozott,s elhitték neki: kakas kukorékol, szamár bőg, vagy éppen a vásárbíró rikkant nagyokat. Igazán jó bohóc volt. Az uraságok is meghívták váraikba, kastélyaikba. Adtak neki szállást, ételt, italt eleget, hetekig vígan tartotta őket. Sose engedték el üres kézzel. Így élt és vándorolt egyik helyről a másikra. Aztán egyszer csak elkezdte emészteni, rágni valami belülről. - Édes jó Istenem! Mi lesz velem, ha egyszer eléd kell állnom és megkérdezed tőlem, mire való volt az én életem? Mit mondjak neked? Azt, hogy bohóckodtam? Hogy sem...

Egyszer volt, hol nem volt, volt a világon egy igen jó király, kit minden rendű és rangú ember az országában úgy szeretett, hogy életét is odaadta volna érette. Felesége nem volt, s alattvalói azt kívánták, hogy házasodjék, olyan jó királyt hagyhasson örökösül, minő maga. Nagy szeget ütött ez az ő fejébe; gondolkozott magában, mit csináljon, hogyan leljen magához való feleséget. Volt neki egy öreg barátja, kitől tanácsot szokott kérni, mivel nagyon szerette. Az öreg ember vadász volt a király erdejében, egyébiránt élhetett volna másképpen is, mert a király úri módon eltartotta volna; de neki nem kellett semmi; azért csak ott éldegélt az erdőben egy kis kunyhóban, mint a szegény ember szokott. A mint a király meghallotta, mit kívánnak alattvalói, elméne az öreg vadászhoz tanácsot kérni. Az öreg vadász egy rozmarinszálat adott neki, s azt mondá: amék lány előtt ez a rozmarinszál meghajol, azt vegye el, az lesz hozzávaló. Összegyűjtötte hát a király a temérdek lányokat palotájá...

orosz mese Hol volt hol nem volt, élt egyszer egy katona. Sokáig és becsülettel szolgált a hadseregben, pedig nehéz és keserves volt, a katonai szolgálat. Végül is beleunt, és azon törte a fejét, hogyan hagyhatná ott a katonaságot, hogyan foglalkozhatna valami mással. Éppen abban az időben jött meg a cár parancsa. Az írta a cár: „Válasszátok ki a katonák közül a legderekabbat, a legbecsületesebbet, és küldjétek a palotámba, az én személyes szolgálatomra.” Sokáig gondolkoztak a parancsnokok, s elhatározták, hogy a mi katonánkat küldik a cárhoz, mert ő mindegyiknél gondosabb, mindegyiknél értelmesebb, s végrehajtja a cár minden megbízását. Megérkezett a katona a cári palotába, és így szólt: - Jelentsétek a cárnak, hogy parancsára megérkezett a katona, őfelsége személyes szolgálatára. A katonát a cár elé vezették. A cár így szólt hozzá: - Felfogadlak, hogy őrizzed a kertemet. Az utóbbi időben valaki éjszakánként a kertembe merészkedik, és tördeli a fáimat. Minden éjjel állj...

Kínában egy vízhordónak volt két agyagedénye, ami annak a rúdnak két végén lógott, amivel a vizet hordta. Az egyik edényen volt egy kis repedés, a másik teljesen ép volt. A vízhordó mindig teletöltötte mindkét edényt. Szállítás alatt a pataktól hazáig elcsöpögött a víz fele a repedt edényből. Minden nap így történt ez két éven keresztül: csak egy telekanna vízzel és egy félkanna vízzel ért haza. Természetesen az ép edény büszke volt teljesítményére, hiszen ő tökéletes volt, de a repedt kanna szomorkodott, mert csak fele annyit teljesített, mint a másik. Két évi bánkódás után egyik nap így szólt a vízszállítóhoz: — Szégyenlem magam, mert a víz egész úton szivárog hazáig. A vízhordó így válaszolt az edénynek: — Nem vetted észre, hogy az útnak csak a te oldaladon pompáznak a virágok és a másik oldalon nem? Azért van ez, mert amikor én észrevettem a te hiányosságodat, virágmagot vetettem az útnak arra a szélére, ahol te vagy. Hazafelé menet te minden nap locsoltad a...

A kígyó cimboraságot fogadott a hallal. – Húgocskám – mondja a kígyó a halnak –, végy fel a hátadra, és vigyél el csónakázni a tengeren. – Szívesen – felelte a hal –, ülj fel a hátamra, majd viszlek, hadd lásd, milyen a mi tengerünk. A kígyó a hal köré csavarodott, s elúsztak a tengeren. Alig úsztak valamicskét, mikor a kígyó megharapta a hal hátát. – Nővérkém, miért harapsz engem? – kérdezte a hal. – Ó, csak véletlenül – felelte a kígyó. Megint úsztak egy ideig, s a kígyó ismét belemart a hal hátába. – Nővérkém, miért harapdálsz engem? – kérdezte a hal. – A napfény megzavarta a fejemet – felelte a kígyó. Ismét úsztak egy ideig, s a kígyó megint megharapta a halat. – Nővérkém, miért harapdálsz engem folyton? – Ez a szokásom – felelte a kígyó. – Hát nekem is van egy szokásom – felelte a hal, s jó mélyen lebukott a víz alá a tengerbe. A kígyó fuldokolni kezdett s elmerült. – Ilyen az én szokásom! – mondta a hal.

Élt egyszer egy hatalmas és gazdag ember; városban palotája, vidéken kastélya volt annak megszámlálhatatlan, s hozzá bőven aranya-ezüstje, bársony-bíbor bútora, aranyos hintója; hanem a szerencsétlennek kék volt a szakálla, s ez olyan félelmetessé, olyan rúttá tette, hogy nem akadt se asszony, se leány, aki el ne futott volna előle. Nem messze Kékszakáll herceg várától, lakott egy előkelő úrhölgy, s annak volt két szép leánya. Kékszakáll azok közül az egyiknek megkérte a kezét az anyjuktól; hogy melyiket adja neki, azt rábízta az úrhölgyre. Persze a leányoknak sehogyan sem tetszett a dolog, s mindegyik a másikra akarta tolni, mert egyikük sem tudta rászánni magát, hogy olyan emberhez menjen feleségül, akinek kék a szakálla. Ráadásul ennek a Kékszakáll hercegnek már volt néhány felesége, de hogy mi lett velük, arról még csak nem is sejtett senki semmit. Kékszakáll, hogy megkedveltesse magát velük, anyjukkal, három-négy barátnőjükkel meg néhány környékbeli fiatalemberrel megh...

Egy embernek volt egyszer egy szamara. Hosszú évek óta hordta már szegény jószág a malomba a zsákokat, fogyton fogyott az ereje, egyre kevesebb hasznát lehetett venni.   "Minek abrakoljak tovább ilyen semmirevaló állatot?" – gondolta a gazdája, és elhatározta, hogy lebunkózza.   A szamár azonban megneszelte, hogy valami készül ellene. Egy óvatlan pillanatban megszökött, és elindult Bréma felé. Úgy tervezte, majd ott beáll városi muzsikusnak.   Amint ment, mendegélt, egyszer csak meglátott egy vadászkutyát. Ott hevert szegény az úton a porban, és lihegett, mintha halálra loholta volna magát.   – Mi a baj, Fogdmeg, miért lihegsz úgy? – kérdezte a szamár.   – Hagyd el – nyögte búsan a kutya –, öreg vagyok, napról napra gyengülök, vadászni sem tudok már! A gazdám agyon akart ütni, alig tudtam egérutat nyerni. Az irhámat megmentettem ugyan, de ilyen vén fejjel ugyan mihez kezdjek, ugyan miből éljek?   – Tudod, mit? – mondta a szamár. – Én Brémába tartok, ott f...

Volt egyszer egy öreg király, s annak három fia. A fiúk megegyeztek, hogy elmennek országot, világot látni, de hárman háromfelé. A legidősebb azt mondta, hogy ő megy napnyugatnak, mert ott aranyfák vannak, s azokról ő aranyleveleket szed. A középső azt mondta, hogy északnak megy, s onnét drágaköveket hoz. A legkisebb azt mondta, hogy őneki nem kell semmiféle kincs, megy a tengerre, hogy ott lásson, halljon s tanuljon. Hát csakugyan elindult a három fiú háromfelé. A legkisebb tengeren utazott, egy nagy hajón. De már mentek egy esztendeje, még mindig nem értek szárazföldet, az élelmük mind elfogyott, s kis híja volt, hogy éhen haljanak. Egyszer mégis elértek a tenger túlsó partjára, s egy sziklás helyen kikötöttek. Ott a királyfi kiszállt a hajóból, ment, maga sem tudta merre, s addig ment, mendegélt, míg a szörnyű éhségtől s fáradtságtól leroskadt a sziklára, s elaludt. Aludt a királyfi egy napot, kettőt, talán többet is, s egyszer csak érezte, hogy valami szép gyöngén simogatja az arc...