Élt egyszer egy hatalmas és gazdag ember; városban palotája, vidéken kastélya volt annak
megszámlálhatatlan, s hozzá bőven aranya-ezüstje, bársony-bíbor bútora, aranyos hintója;
hanem a szerencsétlennek kék volt a szakálla, s ez olyan félelmetessé, olyan rúttá tette, hogy
nem akadt se asszony, se leány, aki el ne futott volna előle.
Nem messze Kékszakáll herceg várától, lakott egy előkelő úrhölgy, s annak volt két szép leánya.
Kékszakáll azok közül az egyiknek megkérte a kezét az anyjuktól; hogy melyiket adja neki, azt
rábízta az úrhölgyre. Persze a leányoknak sehogyan sem tetszett a dolog, s mindegyik a másikra
akarta tolni, mert egyikük sem tudta rászánni magát, hogy olyan emberhez menjen feleségül,
akinek kék a szakálla. Ráadásul ennek a Kékszakáll hercegnek már volt néhány felesége, de hogy
mi lett velük, arról még csak nem is sejtett senki semmit.
Kékszakáll, hogy megkedveltesse magát velük, anyjukkal, három-négy barátnőjükkel meg
néhány környékbeli fiatalemberrel meghívta őket egyik közeli várkastélyába, s ott nyolc egész
napot töltöttek. Nyolc napon átsétálgattak, vadásztak, halásztak, ünnepeltek, lakomáztak; aludni
egy szemet sem aludtak, s az éjszakákat azzal töltötték, hogy tréfálkoztak egymással; így aztán
olyan jól mulattak, hogy a kisebbik leány úgy találta, Kékszakállúnak nem is olyan nagyon kék a
szakálla s alapjában véve egészen rendes ember. Mihelyt hazatértek a kastélyból, megtartották
az esküvőt.
Eltelt egy hónap, akkor Kékszakáll azt mondta a feleségének: legalább hat hétre el kell utaznia
valami főbenjáró dologban; azalatt az asszony csak mulasson kedvére, hívja meg a barátnőit, s ha
jónak látja, költözzenek ki valamelyik vidéki kastélyukba; mindenesetre úgy töltse idejét, ahogy
néki legjobban testszik.
- Tessék – mondta neki -, itt a két nagy raktárnak a kulcsa; itt az ünnepi arany és ezüst
evőeszközök szekrényének a kulcsa; itt a kincsesládámnak, emitt meg az ékszeres dobozomnak
a kulcsa; és itt van az a kulcs, amelyik a kastélyom valamennyi szobáját nyitja. Ez a kis kulcs
pedig azé a kis szobáé, amelyik odalent van a hosszú folyosó végében; mindenhová beléphetsz,
kivéve ezt a kis szobát; keményen megtiltom neked, hogy oda benyiss. Ha mégis megtennéd, jaj
lesz neked, senki és semmi nem kímélhet meg szörnyűséges haragomtól.
Felesége megígérte neki, hogy úgy tesz, amint meghagyta néki; Kékszakáll pedig
megcsókolta őt, kocsijába ült és elhajtatott.
Alig tette ki a lábát a házból, egyszeriben megjelentek ott a fiatalasszony barátnői;
Mert bármilyen kíváncsiak voltak is a kastélyra és gazdagságára, addig, amíg Kékszakáll otthon
volt, nem mertek eljönni. Nosza fölkutatták az egész házat, futottak szobáról-szobára, teremről-
teremre, sorra végignézték a kamrákat meg a ruhatárat s kékszakáll herceg feleségének
szebbnél-szebb köntöseit. Bekukkantottak a raktárba is, elámultak a bútorok szépségén, a
süppedős szőnyegeken, a tükrökön és asztalkákon; olyan szép, olyan pompás volt minden, hogy
annál szebbet nem is álmodhattak volna. Irigyelték is a fiatalasszony szerencséjét; ő azonban
nem sokat adott a dicséreteikre, lelkendezéseikre, mert egyre azon töprengett, egyre azért
furdalta a kíváncsiság, vajon mi lehet abban a titokzatos szobában a folyosó végén.
Addig-addig, hogy végül még arról is megfeledkezett, hogy nem illik otthagyni a
vendégeit; lopva leosont egy rejteklépcsőn, olyan sebbel-lobbal, hogy majd a nyakát szegte
siettében. Az ajtó előtt megtorpand, egy-két percig tétovázott; eszébe jutott Kékszakáll szigorú
tilalma, s hogy súlyos veszedelem érheti, ha benyit; de kíváncsisága mégiscsak erősebb volt az
okosságánál; fogta a parányi kulcsot, bedugta a zárba, és félelemtől remegve kinyitotta az ajtót.
Az első pillanatban nem látott semmit, mert az ablakok zárva voltak; hanem aztán
lassankint megszokta szeme a homályt, s ekkor majdhogy föl nem kiáltott rémületében. Mert a
padló csupa alvadt vér volt, a fal mellett meg egy-egy oszlophoz kötözve, csupa halott:
Kékszakáll herceg valamennyi felesége.
Szegény asszony alig tudott magához térni; rémületében kiejtette kezéből a parányi
kulcsot. De aztán mégis összeszedte az erejét, fölvette a kulcsot és fölsietett a szobájába, hogy
lecsillapodjék kissé.
Amint kimerülten pihen a kereveten, észreveszi, hogy a kis kulcs csupa vér. Megpróbálta
megtörülni, de hiába: a vérfolt maradt. Mosni kezdte, dörgölte, homokkal, kőporral súrolta:
hiába, csak rajta éktelenkedett a vér, s ha az egyik felén sikerült eltüntetnie, kiütközött a
másikon.
Kékszakáll még aznap este hazaérkezett; azt mondta, útközben levelet kapott, hogy az az
ügy, amely miatt útra kelt, időközben eldőlt a javára. Felesége minden tőle telhetőt megtett, hogy
örvendezést mutasson, pedig úgy reszketett szegénynek a szíve, hogy majd kiugrott a helyéből.
Másnap kéri tőle Kékszakáll a kulcsokat, s az asszony sorra át is adja néki őket, hanem a
keze úgy remegett közben, hogy Kékszakáll egykettőre kitalálta, mi történt a távollétében.
- Hát a kis szoba kulcsa hol van? – kérdezte.
- Bizonyára odafönt felejtettem az asztalomon.
- Hát csak hozd le nyomban.
Mit tehetett egyebet szegény asszony: lehozta, s átadta neki a kulcsot. Kékszakáll forgatja,
nézegeti; azt mondja:
- Mitől véres a kulcs?
- Nem tudom – feleli az asszony, de sápadtabb a boldogtalan a halálnál.
- Nem tudod? – kérdezi Kékszakáll. – Hát én tudom! Be akartál menni a kis szobába!
Nos hát, kedvesem, most rögtön bemégy oda és elfoglalod a helyedet azok mellett, akiket
odabent láttál.
Felesége térdre esett előtte, sírva-ríva kért bocsánatot tőle, amiért engedetlen volt; a
legkeményebb kősziklát is megindította volna könyörgésével; hanem Kékszakállnak a
legkeményebb kősziklánál is keményebb volt a szíve.
- Meg kell halnod, még pedig tüstént – mondta komoran.
- Hát, ha mindenképpen meg kell halnom – szült a felesége sírva - , akkor legalább annyi
időt adj, hogy imádkozzam.
- Rendben van – felelte neki Kékszakáll. – Tudod, mennyi egy negyedórának a fele? No hát
annyi haladékot adok.
Azzal nagy dérrel-durral elropogott.
Az asszony, ahogy egyedül maradt, titokban magához hivatta a nénjét – mert az éppen
vendégségben volt a kastélyban – s így szólt hozzá:
- Édes néném, kérlek szépen, menj föl a toronyba, s nézd meg, közelednek-e már a
testvéreim, mert az ígérték, hogy ma meglátogatnak. Amint megpillantod őket, integess nekik,
hogy siessenek, ahogyan csak bírnak.
Nénje fölment a toronyba, ő pedig időről-időre
megszámlálhatatlan, s hozzá bőven aranya-ezüstje, bársony-bíbor bútora, aranyos hintója;
hanem a szerencsétlennek kék volt a szakálla, s ez olyan félelmetessé, olyan rúttá tette, hogy
nem akadt se asszony, se leány, aki el ne futott volna előle.
Nem messze Kékszakáll herceg várától, lakott egy előkelő úrhölgy, s annak volt két szép leánya.
Kékszakáll azok közül az egyiknek megkérte a kezét az anyjuktól; hogy melyiket adja neki, azt
rábízta az úrhölgyre. Persze a leányoknak sehogyan sem tetszett a dolog, s mindegyik a másikra
akarta tolni, mert egyikük sem tudta rászánni magát, hogy olyan emberhez menjen feleségül,
akinek kék a szakálla. Ráadásul ennek a Kékszakáll hercegnek már volt néhány felesége, de hogy
mi lett velük, arról még csak nem is sejtett senki semmit.
Kékszakáll, hogy megkedveltesse magát velük, anyjukkal, három-négy barátnőjükkel meg
néhány környékbeli fiatalemberrel meghívta őket egyik közeli várkastélyába, s ott nyolc egész
napot töltöttek. Nyolc napon átsétálgattak, vadásztak, halásztak, ünnepeltek, lakomáztak; aludni
egy szemet sem aludtak, s az éjszakákat azzal töltötték, hogy tréfálkoztak egymással; így aztán
olyan jól mulattak, hogy a kisebbik leány úgy találta, Kékszakállúnak nem is olyan nagyon kék a
szakálla s alapjában véve egészen rendes ember. Mihelyt hazatértek a kastélyból, megtartották
az esküvőt.
Eltelt egy hónap, akkor Kékszakáll azt mondta a feleségének: legalább hat hétre el kell utaznia
valami főbenjáró dologban; azalatt az asszony csak mulasson kedvére, hívja meg a barátnőit, s ha
jónak látja, költözzenek ki valamelyik vidéki kastélyukba; mindenesetre úgy töltse idejét, ahogy
néki legjobban testszik.
- Tessék – mondta neki -, itt a két nagy raktárnak a kulcsa; itt az ünnepi arany és ezüst
evőeszközök szekrényének a kulcsa; itt a kincsesládámnak, emitt meg az ékszeres dobozomnak
a kulcsa; és itt van az a kulcs, amelyik a kastélyom valamennyi szobáját nyitja. Ez a kis kulcs
pedig azé a kis szobáé, amelyik odalent van a hosszú folyosó végében; mindenhová beléphetsz,
kivéve ezt a kis szobát; keményen megtiltom neked, hogy oda benyiss. Ha mégis megtennéd, jaj
lesz neked, senki és semmi nem kímélhet meg szörnyűséges haragomtól.
Felesége megígérte neki, hogy úgy tesz, amint meghagyta néki; Kékszakáll pedig
megcsókolta őt, kocsijába ült és elhajtatott.
Alig tette ki a lábát a házból, egyszeriben megjelentek ott a fiatalasszony barátnői;
Mert bármilyen kíváncsiak voltak is a kastélyra és gazdagságára, addig, amíg Kékszakáll otthon
volt, nem mertek eljönni. Nosza fölkutatták az egész házat, futottak szobáról-szobára, teremről-
teremre, sorra végignézték a kamrákat meg a ruhatárat s kékszakáll herceg feleségének
szebbnél-szebb köntöseit. Bekukkantottak a raktárba is, elámultak a bútorok szépségén, a
süppedős szőnyegeken, a tükrökön és asztalkákon; olyan szép, olyan pompás volt minden, hogy
annál szebbet nem is álmodhattak volna. Irigyelték is a fiatalasszony szerencséjét; ő azonban
nem sokat adott a dicséreteikre, lelkendezéseikre, mert egyre azon töprengett, egyre azért
furdalta a kíváncsiság, vajon mi lehet abban a titokzatos szobában a folyosó végén.
Addig-addig, hogy végül még arról is megfeledkezett, hogy nem illik otthagyni a
vendégeit; lopva leosont egy rejteklépcsőn, olyan sebbel-lobbal, hogy majd a nyakát szegte
siettében. Az ajtó előtt megtorpand, egy-két percig tétovázott; eszébe jutott Kékszakáll szigorú
tilalma, s hogy súlyos veszedelem érheti, ha benyit; de kíváncsisága mégiscsak erősebb volt az
okosságánál; fogta a parányi kulcsot, bedugta a zárba, és félelemtől remegve kinyitotta az ajtót.
Az első pillanatban nem látott semmit, mert az ablakok zárva voltak; hanem aztán
lassankint megszokta szeme a homályt, s ekkor majdhogy föl nem kiáltott rémületében. Mert a
padló csupa alvadt vér volt, a fal mellett meg egy-egy oszlophoz kötözve, csupa halott:
Kékszakáll herceg valamennyi felesége.
Szegény asszony alig tudott magához térni; rémületében kiejtette kezéből a parányi
kulcsot. De aztán mégis összeszedte az erejét, fölvette a kulcsot és fölsietett a szobájába, hogy
lecsillapodjék kissé.
Amint kimerülten pihen a kereveten, észreveszi, hogy a kis kulcs csupa vér. Megpróbálta
megtörülni, de hiába: a vérfolt maradt. Mosni kezdte, dörgölte, homokkal, kőporral súrolta:
hiába, csak rajta éktelenkedett a vér, s ha az egyik felén sikerült eltüntetnie, kiütközött a
másikon.
Kékszakáll még aznap este hazaérkezett; azt mondta, útközben levelet kapott, hogy az az
ügy, amely miatt útra kelt, időközben eldőlt a javára. Felesége minden tőle telhetőt megtett, hogy
örvendezést mutasson, pedig úgy reszketett szegénynek a szíve, hogy majd kiugrott a helyéből.
Másnap kéri tőle Kékszakáll a kulcsokat, s az asszony sorra át is adja néki őket, hanem a
keze úgy remegett közben, hogy Kékszakáll egykettőre kitalálta, mi történt a távollétében.
- Hát a kis szoba kulcsa hol van? – kérdezte.
- Bizonyára odafönt felejtettem az asztalomon.
- Hát csak hozd le nyomban.
Mit tehetett egyebet szegény asszony: lehozta, s átadta neki a kulcsot. Kékszakáll forgatja,
nézegeti; azt mondja:
- Mitől véres a kulcs?
- Nem tudom – feleli az asszony, de sápadtabb a boldogtalan a halálnál.
- Nem tudod? – kérdezi Kékszakáll. – Hát én tudom! Be akartál menni a kis szobába!
Nos hát, kedvesem, most rögtön bemégy oda és elfoglalod a helyedet azok mellett, akiket
odabent láttál.
Felesége térdre esett előtte, sírva-ríva kért bocsánatot tőle, amiért engedetlen volt; a
legkeményebb kősziklát is megindította volna könyörgésével; hanem Kékszakállnak a
legkeményebb kősziklánál is keményebb volt a szíve.
- Meg kell halnod, még pedig tüstént – mondta komoran.
- Hát, ha mindenképpen meg kell halnom – szült a felesége sírva - , akkor legalább annyi
időt adj, hogy imádkozzam.
- Rendben van – felelte neki Kékszakáll. – Tudod, mennyi egy negyedórának a fele? No hát
annyi haladékot adok.
Azzal nagy dérrel-durral elropogott.
Az asszony, ahogy egyedül maradt, titokban magához hivatta a nénjét – mert az éppen
vendégségben volt a kastélyban – s így szólt hozzá:
- Édes néném, kérlek szépen, menj föl a toronyba, s nézd meg, közelednek-e már a
testvéreim, mert az ígérték, hogy ma meglátogatnak. Amint megpillantod őket, integess nekik,
hogy siessenek, ahogyan csak bírnak.
Nénje fölment a toronyba, ő pedig időről-időre
Megjegyzések
Megjegyzés küldése