orosz mese
Hol volt hol nem volt, élt egyszer egy katona. Sokáig és becsülettel szolgált a hadseregben, pedig
nehéz és keserves volt, a katonai szolgálat. Végül is beleunt, és azon törte a fejét, hogyan hagyhatná
ott a katonaságot, hogyan foglalkozhatna valami mással.
Éppen abban az időben jött meg a cár parancsa. Az írta a cár:
„Válasszátok ki a katonák közül a legderekabbat, a legbecsületesebbet, és küldjétek a palotámba, az
én személyes szolgálatomra.”
Sokáig gondolkoztak a parancsnokok, s elhatározták, hogy a mi katonánkat küldik a cárhoz, mert ő
mindegyiknél gondosabb, mindegyiknél értelmesebb, s végrehajtja a cár minden megbízását.
Megérkezett a katona a cári palotába, és így szólt:
- Jelentsétek a cárnak, hogy parancsára megérkezett a katona, őfelsége személyes szolgálatára.
A katonát a cár elé vezették. A cár így szólt hozzá:
- Felfogadlak, hogy őrizzed a kertemet. Az utóbbi időben valaki éjszakánként a kertembe
merészkedik, és tördeli a fáimat. Minden éjjel állj őrt a kert közepén a tisztáson, és figyeld a kertet.
Ha észreveszed ki tör be éjszakánként a kertembe – megjutalmazlak. Ha nem - , leüttetem a fejedet.
„Jaj nekem – gondolja a katona –, cseberből vederbe estem. Jobb lett volna, ha régi helyemen
maradok. Mi lesz velem, ha nem tudom megőrizni a kertet? Leveszik a fejemet.”
De már késő volt ezen töprengeni. Végre kellett hajtani a cár parancsát.
Ahogy besötétedett, a katonát a cár kertjébe vezették. Odaállt a kert közepén levő tisztásra. Álldogál
a katona, szemlélődik, minden neszre figyel – nem jön-e valaki, nem repül-e valami, nem mászik-e
valami.
A kertben sötét volt, susogtak a falevelek, csak a szellő kószált a fák között... Eljött a reggel, de a
katona nem vett észre semmi gyanúsat. A fák mind épségben maradtak.
- Derék ember vagy – mondja a cár –, csak őrködj így továbbra is!
A katona második éjjel is őrködött, de nem fogott el senkit.
A harmadik éjszakán azonban baj történt: a katona elfáradt az ácsorgásban, lefeküdt a fa alá és
elaludt.
Sokáig aludt-e vagy sem, nem tudni, de amikor felébredt, rémülten ugrott talpra. Látja, hogy a cár
kedves fáinak fele össze van törve. De hogyan tudja meg, ki tördelte össze?
A katona sírva fakadt.
- Mi lesz most? A cár kivégeztet. De keserves az életem! Inkább egyszerű katona maradtam volna!
Én szerencsétlen, minek is jöttem őrnek a cárhoz!
De könnyekkel nem segíthetünk a bajon. A katona kezébe vette a puskáját, és nekitámaszkodott a
fának. Álltában azon gondolkodott, miképpen szabadulhatna meg a pusztulástól.
Hirtelen recsegést ropogást hall a kertben. Felnéz, s látja; a fák között, egy óriási, szörnyűséges
madár repked. Szárnya fekete, szeme tüzel. Ha szárnyával megérinti a fát – az ágak letörnek, ha
meg rájuk néz tüzes szemével, a fák kidőlnek.
A katona éktelen dühében se nem látott, se nem hallott.
Célba vette a madarat és rálőtt.. A fekete madár vadul felvijjogott. A katona nem ölte meg, csak
megsebesítette. A madár kert fölé emelkedett, és elrepült, maga után hullatva megsérült szárnya
tollait.
A katona üldözőbe vette. De hogy érheti utol a földön járó ember a repülő madarat! Felszállt az a
felhők közé, és ott eltűnt.
A katona meg megy, és szedegeti az elhullatott tollakat. Szedés közben egy igen – igen mély
szakadékhoz ért.
Kíváncsi lett rá, mi van a szakadék mélyén. Semmi esetre sem lehet rémesebb, mint a cár kínzó
kamrájában. Fogta hát magát, és beugrott szakadékba.
A szakadék csupa kő volt. A katona kőről kőre gurulva leért a szakadék aljára. Mire leért, már nem
volt eszméleténél, csoda, hogy életben maradt. Csak másnap tért magához.
Fölállt és körül nézett.
- Mi az, a föld alatti birodalomba jutottam? - gondolta magában.
A katona nézi, nézi: itt minden ugyanolyan, mint a földön. Amott utak kanyarognak, erdők
sorakoznak, folyók kéklenek a partok között. Csakhogy az erdők mozdulatlanok, mereven állnak,
nem susognak, a folyó vize nem csobog, az utak néptelenek, egy lelket sem látni sehol.
- Miféle furcsaság ez? - tűnődik.
Megy a katona a föld alatti birodalomban jobbra – balra tekinget, miért ez a csend? Hová lettek az
emberek?
Egy nagy városba ért. A város kapujánál ott áll az őr. A katona odament hozzá. De az meg sem
moccan, csak áll mint a kőbálvány. Bement az őrszobába. Az őrszoba tele van emberekkel. Ki áll,
ki meg ül, de mindnyájan merevek.
A katona tovább megy. Az utcákon a sok ember, de mind mozdulatlan. Mindenki úgy maradt ahogy
volt, ahol éppen volt: ülve vagy állva. Az egyik favágás közben, felemelt baltával, a kezében
merevedett meg, a másik éppen vizet vitt, és úgy vált kővé vederrel a kezében.
A katona csak álmélkodik, és megy tovább. Végül a cár palotájához ért. Körülnézett, de itt sem
talált egy élő lelket sem. A szobák gazdagon berendezve, az asztalokon mindenféle enni – inni való,
de a ház üres.
A katona leült megpihent, evett s ivott. Hirtelen zajt hall-, mintha valaki járna a folyosón.
Megragadja a puskáját és odaáll az ajtóhoz. Egy gyönyörűséges lány jött be.
Nagyon elcsodálkozott amikor meglátta a katonát.
- Hogy kerültél ide jó ember?
A katona elmondta hogyan vezeték ide a madártollak.
A leány így szólt:
- Sok bajt okozott már a világon ez a rablómadár. Ő varázsolta el az én népemet is. A varázslatot
pedig csak olyan bátor ember tudná megtörni, aki három éjjel ott állna a város főterén, és semmitől
sem ijedne meg. Akkor életre kelne az egész föld alatti birodalom. De ilyen bátor ember sehol nem
található.
A katona erre így válaszolt:
- Hogy nem található? Hát én mi vagyok?!
Megörült a lány.
- Csakugyan nem félnél? Ott tudnál állni a hajnali kakasszóig?
- Nem félek – mondja a katona-, látni sem tudom ezeket a megkövült embereket, úgy sajnálom
őket.
- Rendben van – mondja a lány-, menj próbáld meg!
Beállt az éj. A katona fogta a puskáját, és kiment a térre. Pontosan éjfélkor zajt hall, döng a föld –
egy egész hadsereg rohan feléje. Körülfogják, célba veszik, már- már megölik. A katona szeme
nagyra tágul félelmében, hideg verejték csorog le a hátán, a szíve úgy dobog, hogy szinte kiugrik a
helyéből. El akar futni, el akar rejtőzni, de mégis a helyén marad. Ránéz a megkövült emberekre
sajnálja őket.
„Nem – gondolja –, mégis itt maradok.”
Ekkor hirtelen valahol messze, messze megszólaltak a kakasok. Közeleg a reggel. És a hadsereg
fegyverestül eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.
- Na, az első éjszaka elmúlt – mondja a katona.
Visszatért a palotába, kialudta kipihente magát, aztán estére megint kiment a térre.
A második éjjel sokkal rémesebb volt a zaj, mint előző éjszaka. A dörgő ágyúk torkát egyenesen a
katonára irányították, vágtatnak a lovas katonák, dárdájukat a katonának szegezik, a lovak, már-már
eltapossák szegényt, a katonák már-már keresztüldöfik. De a mi katonánk áll, tartja a puskáját, nem
mozdul a helyéről. Ekkor megint megszólaltak a kakasok, és a rémek úgy eltűntek, mintha a föld
nyelte volna el őket.
A harmadik éjszaka olyan borzalmakat állott ki a katona, amilyeneket még álmodni sem lehet.
Katonaság és vadállatok rohantak feléje, tűzvész lángjai nyaldosták körül, aztán víz árasztotta el, de
a katona áll, nem mozdul a helyéről, csak a puskáját markolja meg keményebben, és a megkövült
embereket nézi.
Amikor megszólaltak a kakasok, minden rém egy szempillantás alatt eltűnt, s a föld alatti birodalom
rózsaszínű fényárban úszott. Az erdők susogni kezdtek, a folyók vize is megindult, dalba fogtak a
madarak is. Az emberek mind megmozdultak, életre keletek, hozzáláttak a munkájukhoz: ki a
mezőre, ki meg az erdőre ment. A favágók vágták a fát, az ácsok építették a házat, csattogtak a
balták és a kalapácsok, toporzékoltak a lovak, a város megtelt hangokkal.
Feléledt a kővé vált birodalom. A bátor katona megtörte a gonosz varázslatot.
Összesereglett a nép. Hálálkodtak neki, dicsérték, és így szóltak:
- Megmentettél bennünket, légy tehát a vezérünk.
A katona feleségül vette a szépséges lányt, és kormányozta a föld alatti birodalmat. Mindenkihez jó
volt, mindenkiről gondoskodott, főképpen a katonákról, mert arra gondolt, milyen keserves volt,
egykor az ő katonaélete.
Ki a hős? a katona
Mi a konfliktus? megunta a becsületes szolgálatot
Ki az ellenfél? a fekete madár, a belső rombolás szimbóluma
Ki a segítő? a lány: él és hisz
Mi a megoldás? szembenézni a nehézségekkel, kiállni a félelmetes támadásokat
Élethelyzet: pl. egy életközép válság, vagy egy megfeneklett kapcsolat, vagy bármilyen helyzet,
amiben nem tudjuk kihasználni a képességeinket. (flow hiány)
Le kell menni a kővé vált alsó birodalomba és meg kell találni az ami még él. Aztán annak a
kedvébe járni, bármibe kerül is.
Hol volt hol nem volt, élt egyszer egy katona. Sokáig és becsülettel szolgált a hadseregben, pedig
nehéz és keserves volt, a katonai szolgálat. Végül is beleunt, és azon törte a fejét, hogyan hagyhatná
ott a katonaságot, hogyan foglalkozhatna valami mással.
Éppen abban az időben jött meg a cár parancsa. Az írta a cár:
„Válasszátok ki a katonák közül a legderekabbat, a legbecsületesebbet, és küldjétek a palotámba, az
én személyes szolgálatomra.”
Sokáig gondolkoztak a parancsnokok, s elhatározták, hogy a mi katonánkat küldik a cárhoz, mert ő
mindegyiknél gondosabb, mindegyiknél értelmesebb, s végrehajtja a cár minden megbízását.
Megérkezett a katona a cári palotába, és így szólt:
- Jelentsétek a cárnak, hogy parancsára megérkezett a katona, őfelsége személyes szolgálatára.
A katonát a cár elé vezették. A cár így szólt hozzá:
- Felfogadlak, hogy őrizzed a kertemet. Az utóbbi időben valaki éjszakánként a kertembe
merészkedik, és tördeli a fáimat. Minden éjjel állj őrt a kert közepén a tisztáson, és figyeld a kertet.
Ha észreveszed ki tör be éjszakánként a kertembe – megjutalmazlak. Ha nem - , leüttetem a fejedet.
„Jaj nekem – gondolja a katona –, cseberből vederbe estem. Jobb lett volna, ha régi helyemen
maradok. Mi lesz velem, ha nem tudom megőrizni a kertet? Leveszik a fejemet.”
De már késő volt ezen töprengeni. Végre kellett hajtani a cár parancsát.
Ahogy besötétedett, a katonát a cár kertjébe vezették. Odaállt a kert közepén levő tisztásra. Álldogál
a katona, szemlélődik, minden neszre figyel – nem jön-e valaki, nem repül-e valami, nem mászik-e
valami.
A kertben sötét volt, susogtak a falevelek, csak a szellő kószált a fák között... Eljött a reggel, de a
katona nem vett észre semmi gyanúsat. A fák mind épségben maradtak.
- Derék ember vagy – mondja a cár –, csak őrködj így továbbra is!
A katona második éjjel is őrködött, de nem fogott el senkit.
A harmadik éjszakán azonban baj történt: a katona elfáradt az ácsorgásban, lefeküdt a fa alá és
elaludt.
Sokáig aludt-e vagy sem, nem tudni, de amikor felébredt, rémülten ugrott talpra. Látja, hogy a cár
kedves fáinak fele össze van törve. De hogyan tudja meg, ki tördelte össze?
A katona sírva fakadt.
- Mi lesz most? A cár kivégeztet. De keserves az életem! Inkább egyszerű katona maradtam volna!
Én szerencsétlen, minek is jöttem őrnek a cárhoz!
De könnyekkel nem segíthetünk a bajon. A katona kezébe vette a puskáját, és nekitámaszkodott a
fának. Álltában azon gondolkodott, miképpen szabadulhatna meg a pusztulástól.
Hirtelen recsegést ropogást hall a kertben. Felnéz, s látja; a fák között, egy óriási, szörnyűséges
madár repked. Szárnya fekete, szeme tüzel. Ha szárnyával megérinti a fát – az ágak letörnek, ha
meg rájuk néz tüzes szemével, a fák kidőlnek.
A katona éktelen dühében se nem látott, se nem hallott.
Célba vette a madarat és rálőtt.. A fekete madár vadul felvijjogott. A katona nem ölte meg, csak
megsebesítette. A madár kert fölé emelkedett, és elrepült, maga után hullatva megsérült szárnya
tollait.
A katona üldözőbe vette. De hogy érheti utol a földön járó ember a repülő madarat! Felszállt az a
felhők közé, és ott eltűnt.
A katona meg megy, és szedegeti az elhullatott tollakat. Szedés közben egy igen – igen mély
szakadékhoz ért.
Kíváncsi lett rá, mi van a szakadék mélyén. Semmi esetre sem lehet rémesebb, mint a cár kínzó
kamrájában. Fogta hát magát, és beugrott szakadékba.
A szakadék csupa kő volt. A katona kőről kőre gurulva leért a szakadék aljára. Mire leért, már nem
volt eszméleténél, csoda, hogy életben maradt. Csak másnap tért magához.
Fölállt és körül nézett.
- Mi az, a föld alatti birodalomba jutottam? - gondolta magában.
A katona nézi, nézi: itt minden ugyanolyan, mint a földön. Amott utak kanyarognak, erdők
sorakoznak, folyók kéklenek a partok között. Csakhogy az erdők mozdulatlanok, mereven állnak,
nem susognak, a folyó vize nem csobog, az utak néptelenek, egy lelket sem látni sehol.
- Miféle furcsaság ez? - tűnődik.
Megy a katona a föld alatti birodalomban jobbra – balra tekinget, miért ez a csend? Hová lettek az
emberek?
Egy nagy városba ért. A város kapujánál ott áll az őr. A katona odament hozzá. De az meg sem
moccan, csak áll mint a kőbálvány. Bement az őrszobába. Az őrszoba tele van emberekkel. Ki áll,
ki meg ül, de mindnyájan merevek.
A katona tovább megy. Az utcákon a sok ember, de mind mozdulatlan. Mindenki úgy maradt ahogy
volt, ahol éppen volt: ülve vagy állva. Az egyik favágás közben, felemelt baltával, a kezében
merevedett meg, a másik éppen vizet vitt, és úgy vált kővé vederrel a kezében.
A katona csak álmélkodik, és megy tovább. Végül a cár palotájához ért. Körülnézett, de itt sem
talált egy élő lelket sem. A szobák gazdagon berendezve, az asztalokon mindenféle enni – inni való,
de a ház üres.
A katona leült megpihent, evett s ivott. Hirtelen zajt hall-, mintha valaki járna a folyosón.
Megragadja a puskáját és odaáll az ajtóhoz. Egy gyönyörűséges lány jött be.
Nagyon elcsodálkozott amikor meglátta a katonát.
- Hogy kerültél ide jó ember?
A katona elmondta hogyan vezeték ide a madártollak.
A leány így szólt:
- Sok bajt okozott már a világon ez a rablómadár. Ő varázsolta el az én népemet is. A varázslatot
pedig csak olyan bátor ember tudná megtörni, aki három éjjel ott állna a város főterén, és semmitől
sem ijedne meg. Akkor életre kelne az egész föld alatti birodalom. De ilyen bátor ember sehol nem
található.
A katona erre így válaszolt:
- Hogy nem található? Hát én mi vagyok?!
Megörült a lány.
- Csakugyan nem félnél? Ott tudnál állni a hajnali kakasszóig?
- Nem félek – mondja a katona-, látni sem tudom ezeket a megkövült embereket, úgy sajnálom
őket.
- Rendben van – mondja a lány-, menj próbáld meg!
Beállt az éj. A katona fogta a puskáját, és kiment a térre. Pontosan éjfélkor zajt hall, döng a föld –
egy egész hadsereg rohan feléje. Körülfogják, célba veszik, már- már megölik. A katona szeme
nagyra tágul félelmében, hideg verejték csorog le a hátán, a szíve úgy dobog, hogy szinte kiugrik a
helyéből. El akar futni, el akar rejtőzni, de mégis a helyén marad. Ránéz a megkövült emberekre
sajnálja őket.
„Nem – gondolja –, mégis itt maradok.”
Ekkor hirtelen valahol messze, messze megszólaltak a kakasok. Közeleg a reggel. És a hadsereg
fegyverestül eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.
- Na, az első éjszaka elmúlt – mondja a katona.
Visszatért a palotába, kialudta kipihente magát, aztán estére megint kiment a térre.
A második éjjel sokkal rémesebb volt a zaj, mint előző éjszaka. A dörgő ágyúk torkát egyenesen a
katonára irányították, vágtatnak a lovas katonák, dárdájukat a katonának szegezik, a lovak, már-már
eltapossák szegényt, a katonák már-már keresztüldöfik. De a mi katonánk áll, tartja a puskáját, nem
mozdul a helyéről. Ekkor megint megszólaltak a kakasok, és a rémek úgy eltűntek, mintha a föld
nyelte volna el őket.
A harmadik éjszaka olyan borzalmakat állott ki a katona, amilyeneket még álmodni sem lehet.
Katonaság és vadállatok rohantak feléje, tűzvész lángjai nyaldosták körül, aztán víz árasztotta el, de
a katona áll, nem mozdul a helyéről, csak a puskáját markolja meg keményebben, és a megkövült
embereket nézi.
Amikor megszólaltak a kakasok, minden rém egy szempillantás alatt eltűnt, s a föld alatti birodalom
rózsaszínű fényárban úszott. Az erdők susogni kezdtek, a folyók vize is megindult, dalba fogtak a
madarak is. Az emberek mind megmozdultak, életre keletek, hozzáláttak a munkájukhoz: ki a
mezőre, ki meg az erdőre ment. A favágók vágták a fát, az ácsok építették a házat, csattogtak a
balták és a kalapácsok, toporzékoltak a lovak, a város megtelt hangokkal.
Feléledt a kővé vált birodalom. A bátor katona megtörte a gonosz varázslatot.
Összesereglett a nép. Hálálkodtak neki, dicsérték, és így szóltak:
- Megmentettél bennünket, légy tehát a vezérünk.
A katona feleségül vette a szépséges lányt, és kormányozta a föld alatti birodalmat. Mindenkihez jó
volt, mindenkiről gondoskodott, főképpen a katonákról, mert arra gondolt, milyen keserves volt,
egykor az ő katonaélete.
Ki a hős? a katona
Mi a konfliktus? megunta a becsületes szolgálatot
Ki az ellenfél? a fekete madár, a belső rombolás szimbóluma
Ki a segítő? a lány: él és hisz
Mi a megoldás? szembenézni a nehézségekkel, kiállni a félelmetes támadásokat
Élethelyzet: pl. egy életközép válság, vagy egy megfeneklett kapcsolat, vagy bármilyen helyzet,
amiben nem tudjuk kihasználni a képességeinket. (flow hiány)
Le kell menni a kővé vált alsó birodalomba és meg kell találni az ami még él. Aztán annak a
kedvébe járni, bármibe kerül is.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése